Közben a szomszédok is élik az életüket. Van, aki a virágait rendezi, az unokájára vigyáz a lenti játszótéren, vásárolni indul vagy az autóját bütykölgeti a parkolóban. Szeretem itt. Amikor lakást kerestem, annyi helyen megfordultam, hogy kezdtem elzombisodni. Esténként, amikor az apámnál hullafáradtan beájultam az ágyba, már azt sem tudtam, melyik kamrában láttam a paszulyos zakuszkát, hol az a klassz fürdőszoba... Hol kínáltak kávéval, és melyik konyhában nem fér el a dédnagymama bútora, amelyhez ragaszkodom. De tudtam, hogy megtalálom az otthonunkat, valahol vár ránk. És most itt vagyunk. A gyerekeim is jól érzik magukat. A városban, az otthonunkban.

A lányom közben arról beszél, hogy milyen az új albérlet, ahová ősszel költöznek, amíg továbbtanul. A régi helyen már nem bírta. A lakás nagyon jó, a kollégáival és a tulajdonossal remekül kijöttek, de a szomszéd... Nekem is volt szerencsém hozzá, amikor nem is olyan rég ott üldögéltünk a teraszon. Este hét óra tájban, messze még a csendóra. Valamin röhécseltünk, már a szó is jelzi, hogy nem voltunk harsányak, mire valaki átkiabált a másik teraszról, hogy ennyi érzéketlen parasztot nem látott (nem is látott az egymást elválasztó faltól, mi sem őt), és mindjárt kihívja a rendőrséget. Nem értettem, de aztán kiderült, hogy ez mindennapos mese. Középkorú nő, ritkán látni, csak a hangját hallani. De azt nagyon. Ha dohányszagot érez a teraszon, a drogelhárítókkal (!) fenyegetőzik, a tömbházfelelőst azért hívja, mert az egyik szomszéd egész nap burrogtatja a motorbiciklijét. Kiderül, hogy a szomszédnak nincs is motorja. Még csak sima biciklije sem. A főbérlő ezeket már nem is vette komolyan. Mert mi ez ahhoz képest, amikor a nyugdíjas szülei laktak ott rövid ideig? Akkor az volt a baj, hogy odaátról egész nap bömböl a zene. A két öreg ült a konyhában, és fejtették a keresztrejtvényt. Aztán elköltöztek. Most a lányom is. Amikor új helyet keresett, az volt az első kérdés, hogy kik a szomszédok. Alaposan utánajárt a dolgoknak.

Ülünk a limonádénk mellett, és nézem a szomszédaimat. Nem véletlenül jártam annyit, keresgéltem orrvérzésig. Az otthonunk olyan, amilyent szerettünk volna. És ha elönti a konyhámat a víz, két perc alatt ott terem mindenki a vödreivel, rongyaival, szárazra sikáljuk a padlót. Ha eldugul a lefolyó, és nem érem el a szerelőmet, a szomszédasszony addig sürög, amíg megtalálja a megoldást. Ha meghibásodik az internet, a szemben lakók máris mondják a jelszavukat, hogy ne szakadjak el a világtól (amíg végre kijön valaki megjavítani). Az alsó szomszédnál ott a pótkulcsom, ha netán szükség lenne rá. Amikor nem találom az enyémet és bekopogok, megkérdik, hogy nem zavar a gyerek, amikor futkorászik és hangos? Hogy zavarna? Dehogy. Inkább én őket, amikor késő este nekiállok főzni, és kirepülnek a kezemből az edényfödők. Őket sem, mondják kacagva. Megkapom a kulcsom, ha a másik előkerül, ezt visszahozom.

Jó ez a citromos-mentás limonádé. Jó itt.