Kincsként őrzök mosolyokat, gesztusokat, tekinteteket, amelyekben felfénylik egy-egy ember titka.

Az egykori STV vágószobájában egy hajnali órában a Mesekaláka egyik filmjének vágása közben láttam egy tekintetet, a szerkesztőét. Megállította a gépet és belefelejtkezett a látványba. A képernyőn egy jobb sorsra érdemes szegény gyermek önfeledten nevetett, kezében egy tábla csokoládé... Másnap ő, a jeles újságíró, tévészerkesztő és ezernyi embert építő ötlet gazdája  fogta legendás nagy táskáját, és indult jóembertől jóemberig gyűjtőútra, hogy a következő hét hajnalán még több boldog gyermeket lásson a képernyőn...

Amikor fiatal újságíró korában megérkezett Nagyváradra Ifjúmunkás-matinét szervezni, három nap múlva olyan képzőművészek álmodtak barátként közös kiállítást, akik azelőtt nem is tudtak egymásról... Amikor Bukarestben kinevezték a Petőfi Ház igazgatójának, az ott szórványban élő magyarok pillanatok alatt otthonra leltek. Ahol megjelent, mindenütt történt valami. A semmiből, mint egy vérbeli ezermester, értéket teremtett...

Nem véletlen, hogy amikor búcsúztunk Tőle a temetőben, egy férfi azt kérdezte tőlem, hogy este hétkor ezentúl ki vár minket a „kicsi művelődési ház” Terefere klubjában...

Utolsó beszélgetésünk „egy szál gyertya mellett történt”. Csak ketten voltunk és a csend. Akkor értettem meg igazán az üzenetét. Azt adom tovább...
Az az ember, aki a másik emberben a keresztet hurcoló, segítségre, jó szóra, szeretetre szoruló embertársát keresi – az Jézust keresi, őt követi... ha nem is tud róla.
Matekovics János, az erdélyi művelődési élet egyik legszínesebb, legsokoldalúbb és legönzetlenebb képviselője, 2012. augusztus 26-án tűnt el az Időben...

 „A libikóka
Alsó végén ültem,
Gondoltam,
Így felemelem népem.
A hinta megállt
A levegőben”
(2012. augusztus 26., Matekovics János Zoltán)

László Károly