Az újbaloldal egyik intellektuális vezére, az öt éve elhunyt Ernesto Laclau szerint az elitek azért félnek a populizmustól, mert azon keresztül a tömegek, az elnyomottak kivehetik részüket a politikából. Szerző- és élettársával, Chantal Mouffe-fal évtizedekig azt vizsgálta, hogy miként lehetne egységbe kovácsolni őket a kifosztó elitekkel szemben.
Laclau és Mouffe nyelvi síkra terelte a marxizmust. A Mussolini börtönében senyvedő Antonio Gramsci tanítását követték, aki szerint a burzsoázia nem csak politikailag és gazdaságilag nyomta el a munkásosztályt, hanem a kulturális hegemóniájával is. A domináns osztályok érték- és normarendszere oly mértékben érvényesül a közbeszédben, hogy a rendszer kárvallottjai is magukévá teszik. Az irányadó médiát az elitek töltik meg tetszőleges tartalommal, és a saját értékrendszerüket erőltetik rá a szegény (kulturálisan eltájolt) vagy a módosabb (s így reklámkütyüket vásárló) hírfogyasztókra. A hegemóniának kell tehát összekovácsolnia politikai közösséggé az embereket – így Laclau és Mouffe –, azt pedig a nyelv hozza létre. Ha változtatni akarunk a világon, akkor olyan nyelvezetet, retorikát, érvrendszert kell használni, amely meggyőzően hat különböző embercsoportokra és képes őket összekovácsolni.
Ezért érdekelt Chantal Mouffe Párizsban megjelent, Egy baloldali populizmusért (Pour un populisme de gauche) című könyve, másrészt azért, mert ő a népszerű francia Engedetlen Franciaország párt elnökének, Jean Luc-Mélanchon elvtársnak a kedvelt teoretikusa. Nos, kezdetben volt az Ige. Azaz volt Ernesto, akinek dedikálja e könyvét. Ő a mester, a nagy inspirátor, aki az volt neki, ami Sartre polgártárs Simone de Beauvoirnak vagy Heidegger Hannah Arendtnek. És kezdetben persze ott volt Dél-Amerika, a kontinens, ahol Laclau született, s amely teóriájuk kezdeti kísérleti telepe volt. Ám Európába importálni teóriájukat már olyan melléfogás, mint I. Ferenc pápa idehozása, aki láthatóan idegenül mozog a nemzetekkel szabdalt Európában. Kiindulópontjuk még elfogadható, hiszen Dél-Amerika valóban feketék, őslakos indiánok és európaiak keveréke, amelyet a kereszténység egyesít. És csak egy fundamentalizmus fenyegeti őket: a protestáns evangélisták terjeszkedése.
Aztán tervkezdetnek ott a francia forradalom is. Ahogy Éric Zemmour írta októberben a Le Figaróban, ez ama nagy hivatkozható big bang, ez lenne egy „nép” keletkezésének ideje, a „kivételezettekkel” szemben. Chantal Mouffle – másokhoz hasonlóan – minden progresszista felkelés ősmintájának tekinti. Ő, de Laclau is jobban tette volna, ha olvassa Michelet történészt, esetleg Joseph de Maistre konzervatív filozófust: a francia nép kikristályosodása, illetve nemzetté forrása ugyanis századokat vett igénybe, és középkori királyok, a katolikus egyház bábáskodott fölötte. A két legreakciósabb intézmény, amely valaha volt e földön, ugye?
Szintén Zemmour hívja fel a figyelmünk: mennyi mindent köszönhet Mouffe és Laclau a kitűnő Carl Schmittnek, aki annak idején a politika lényegét a „barát” és „ellenség” közti különbségtevésben jelölte meg, s amelyet Európa önjelölt okosai a tudatalattijukba küldenek, hogy ne zavarja humanista-feminista lelküket. Csakhogy: mivel a nagy német gondolkodó a Hitler megválasztása utáni években a náci párttal flörtölt, a bal-lelkeknek ciki hivatkozni rá. Íme egy fertőtlenített Schmitt eszmefuttatás Mouffe fellengzős stílusában: „A konfliktusnak nem antagonizmussá kell nőnie (az ellenségek közötti harccá), hanem »agonizmussá« (ellenfelek közötti küzdelemmé).”
Populista időszakot élünk – állapítja meg a szerző, noha könyve párizsi megjelenésekor még híre-hamva sem volt a sárgamellényeseknek. Ez eddig rendben is volna, de ő nem hajlandó a populizmusban mást, csak a liberális globalizáció okozta egyenlőtlenségek elleni küzdelmet látni. Mouffe és párizsi, pesti csodálói az egyetemi berkekben képtelenek a „népet” olyan entitásnak felfogni, amelynek közös történelme, hősei, erkölcse és szokása van. Amelynek még lehet vallása vagy ahhoz igazodó viselkedése, sajátos életmódja, „földje és halottai”, csak neki beszélő tája és szülőföldje. A szerző a népet laboratóriumi körülmények között állítaná elő, ahogy a multik gyakoroltatják ad hoc alkalmazottjaikkal az összetartó tréningeken. Íme egy a mouffe-i szakzsargonok közül: „A nép nem egy empirikus referencia, hanem egy diszkurzív politikai konstrukció.”
Az ilyen „baloldali populizmusokra” csapdahelyzetek várnak. Össze akarják adni a régi szocialisták osztálynépét az újdonsült társadalmi progresszizmussal (egyneműek házassága, béranyaság stb.), a politikai ökológiával, az antirasszizmussal. Mouffe úgy tesz, mintha nem tudná, amit a kiváló amerikai történész írt hosszú évekkel ezelőtt: a feminizmus arra jó, hogy a multicégvezetők leverjék vele a munkások férfias ellenállását. Ami pedig a betessékelt bevándorlókat illeti, ők már nem pusztán a tőke tartalékos bérleszállító keretlegényei, hanem a harcias iszlám szamártövisei a klasszikus munkásosztály konyhakertjében. Ennek a csupán vöröset és barnát felismerő Mouffe-színvakságnak további következményei is vannak. Ő és európai labor-rajongói képtelenek felismerni, hogy a populizmus nem pusztán az összezáró és megvetően viselkedő elitek elleni dicséretes küzdelem, hanem az európai népek visszhangzó kiáltása is egyben: élni akarnak nemzetként, kis és nagy közösségként! Nem akarnak bemasírozni a liberális univerzalizmus emberi jogi fundamentalista, illetve iszlamista iker-torkába. Ez a két együttműködő ideológiai és pragmatikus malomkő összedarálná őket a valóságban is, nem csak a médiában, ahol már évek óta gyakorolja e műveletet.
Vagy a szerző mégsem olyan színvak, amilyennek látszik? Az a gyanúnk, hogy Laclau és Mouffe egy új trükköt talált ki arra, hogy lejárassa, tönkretegye az igazi ellenségét, no nem a neoliberalizmus sivatagi dzsinnjét, nem a nemzetközi oligarchia alkalmi nyerészkedő csoportosulásait, hanem a jobboldali populizmust. Ez utóbbinak az európai parlamenti választásokon remélhető sikerei, a sárgamellényesekhez hasonló megmozdulásai Európa-szerte a mouffe-i agóniát agonizálássá változtatná.
