Az általunk megtett szakasz ma Ukrajna belső megyehatára, különösebb adminisztrációt ezért nem igényel a túra. Persze, itt is előfordul kivétel: a legkeletibb pont a román határon található, míg az északnyugati végén túloldalt már Lengyelország van. Az emlékező bejárás 2016-ban indult, zárószakaszára idén ősszel kerül sor. Évente tettünk meg 70–80 kilométert a gerincen.

A túra komoly felkészülést igényelt, mivel a terület egy részéről nincs megfelelő térkép, a leghasználhatóbbnak egy 1930-as évek végén készült lengyel katonai térkép bizonyult. A győztesek mohósága nekünk most épp jó szolgálatot tett: Csehszlovákia a megszerzett hadizsákmányt – mint állat a territóriumát – 1920-ban rögvest megjelölte: számozott bazaltoszlopok sora mutatja az utat az ezeréves határon. A térképeken is meg vannak adva a jellemző pontok. Nem is gondoltunk volna a kövek jelentőségére, de vízválasztó ide vagy oda, sokszor nem volt egyértelmű, merre folytatódik a gerinc.

Az útvonal 2000 méter magasságban, a hágókon ezer méter alatt kanyarog, rendszeres a napi ezer méter szintkülönbség hegy- és lejtmenetben. A terület vízrajzilag is fontos, hiszen a Tisza két ágának forrása mellett a vízgyűjtő valamennyi jelentősebb folyója itt ered, némelyik forrását fel is kerestük. Egyes részek teljesen járatlanok, az egyhetes vándorlások során kívül kerültünk a civilizáción. Forrásvizet ittunk – volt rá példa, amikor a víz megtalálása komoly feladatnak bizonyult, mivel egy nap után dehidratációs tüneteink kezdtek jelentkezni –, vacsoráink főfogása magunk szedte gomba volt; az erdei gyümölcsökkel pedig nem tudtunk betelni: a szűk érési időszak miatt egyszerre szedtünk a hegyen szamócát, málnát, szedret, fekete és vörös áfonyát. A húsz kilogrammos felszerelést cipelve (sátor, hálózsák, matrac, egyheti enni- és innivaló, ruházat) kellett megbirkóznunk az 1500–1700 méteres magasság egyeduralkodó fafajtájával, a törpefenyővel. Helyenként áthatolhatatlanul elzárta előlünk a továbbhaladást, óránként 500 métert ha meg tudtunk tenni. A táj azonban kárpótolt bennünket. Vízrajzos túratársunk számára valódi eldorádónak bizonyult a hely, mivel itt valamennyi természeti folyamat még érintetlenül tanulmányozható.

De láthattuk a 310 kilométeres gerincen végigfutó, I. világháborús magyar katonai védelmi rendszert is a lövészárkaival, fabunkereivel, a lövegek védősáncaival, amelyeket a II. világháborúban Szent László-védvonalként használt a magyar honvédség. Ágyú- és puskatöltényhüvelyek hevertek szerteszét, máshol elhagyott szögesdrótgurigákra bukkant az ember. Gyakran eltöprengtünk, vajon hogy tudták jó száz évvel ezelőtt így megépíteni a védvonalat... Mekkora áldozatokra volt szükség? A magyar hadmérnöki munka minőségét mutatta a mai napig használható, fagerendákból készített felvonulási út is.

Több helyen láthatók a jelentőségét, műszaki különlegességét tekintve itthon méltatlanul elfeledett, elhanyagolt II. világháborús Árpád-vonal erődítményei is. Keveset beszélnek róla, de tény: a kiépített védelmi vonal – amely nem összefüggő erődrendszer, hanem bunkerek, leállások, tankakadályok logikus rendben elhelyezett, igen gondosan megtervezett völgyzáró hálózata – hónapokig ellenállt a sokszoros túlerőben lévő II. Ukrán Frontnak, és a tervszerű kivonulást a katonai vezetés végül csak a Nyíregyháza közelébe jutó szovjet csapatok általi bekerítéstől tartva rendelte el. Az Árpád-vonalat az ellenség soha nem tudta elfoglalni. A háború után orosz hadmérnökök tanulmányozták a bunkerek hálózatát, elhelyezését. Túravezetőnk, Rakaczky István közel húsz éve járja Kárpátalját és kutatja a magyar határvédelmi erődítményeket. Munkája eredményeként már két kiadvány jelent meg a védvonalakról.

A túrára való oda- és visszautazás során, illetve amikor egy alkalommal leparancsolt minket a vihar a hegyről, és lett némi szabad időnk, más látványosságokat is felkerestünk. Jártunk a suvadással keletkezett Szinevéri-tónál, láttuk az évszázados tiszai faúsztatás, tutajozás emlékeit a Tavas-patakon, és megnéztük az alsókalocsai szabadtéri múzeumot is, ahol eredeti állapotban látható egy berendezett magyar csendőrőrs és iskola.

Reményeink szerint a korábbi kutatások, látogatások, kirándulások, illetve az egykori magyar királyi államhatáron tett mostani vándorlásaink eredményei és élményei képes kiadványban is megjelennek majd. Azt szeretnénk, ha honfitársaink is kedvet kapnának egy-egy szakasz megismeréséhez, és felfedeznék hazánk legkevésbé ismert, háborítatlan vidékét: Kárpátalját.

Hamarosan a túra végéhez érünk. Befejezésül az ezeréves határ leghíresebb hágói várnak ránk: a Toronyai-, a Kis-szolyvai-, a Vereckei- és az Uzsoki-hágó. Az egykori államhatáron, a Kárpát-medence északkeleti vízválasztóján tett bejárás nemcsak természetjáró túra lett, hanem a közelebbi és a távolabbi múlt tárgyi emlékeivel, a védelmi rendszer még felismerhető építményeivel való szembesülés mellett spirituális utazás is. De a legfőképpen tiszteletadás mindazoknak, akiknek Magyarország megmaradásáért köszönettel tartozunk.

(Magyar Demokrata)