A szombati előadás-sorozat nyitányaként Horváth Anna, az RMDSZ ügyvezető alelnöke, Cătălina Olteanu, az Agenția Împreună képviselője, valamint Adrian Szelmenczi, az ActiveWatch civil szervezet tagja a nemzeti kisebbségekről és jogaikról beszélgettek, illetve arról, miért tekinti őket közellenségnek a többség, s miként lehet ezt a helyzetet orvosolni. Az előadást moderáló Laczikó Enikő, az Etnikumköz Kapcsolatok Hivatalának államtitkára egyebek mellett arról is szólt, hogy Románia húsz nemzeti kisebbséget ismer el félhivatalosan, s hangsúlyozta: a multikulturalitás valójában realitás, melyet senki sem kérdőjelezhet meg.

 

Érték a sokszínűségben

Ezt a gondolatot erősítette meg Horváth Anna, aki személyes és szakmai oldalról is megközelítette a kérdést. Saját életútjáról mesélt, arról, miként élte meg, hogy egy nemzeti kisebbség tagja: Csíkszeredában született és tanult, magas jegyet kapott a román érettségin, a jeles irodalmi műveket kiválóan ismerte, elemezte, ám egy hasonló, román nyelven zajló konferencián teljesen elveszettnek érezte volna magát. Ezért is döntött úgy, hogy nem Kolozsvárra, inkább Bukarestbe megy egyetemre, ahol többek közt román nyelvismeretét is fejlesztheti. Az első félév roppant nehéz volt, két román lánnyal hozta össze a sors, akik rácsodálkoztak magyar mivoltára, ám összességében jó döntést hozott, tanulmányaival jól haladt – idézte fel. Karrierje is a fővárosban indult, ott került kapcsolatba a központi közigazgatással, kisebbségi ügyekkel, majd 1999-ben Kolozsvárra költözött, s ezt bizony sokként élte meg a Funar-korszakban, annak minden furcsaságával együtt. Addig sem Bukarestben, sem szülővárosában nem érezte úgy, hogy magyarsága bármilyen tekintetben is probléma lenne, ám Kolozsváron intoleráns légkörrel szembesült, megtapasztalva a magyar és a román közösség párhuzamos világait. Jó ideig távol maradt a közügyektől, aztán 2012-ben, Emil Boc polgármestersége idején más lett a helyzet, a multikulturalitáshoz már toleranciával viszonyultak – vélekedett Hováth Anna, aki úgy érzi: sokkal inkább értékelni, becsülni kell a kulturális sokszínűséget, ráébredni annak valódi értékére, hiszen ez Kolozsvár esetében erőforrás is, amivel érdemes élni. Amennyiben a mi generációnk ezt felismerné, az már új kezdetet jelentene – összegzett.

 

Nehéz romának lenni

Hogy miért tekintenek Romániában úgy a romákra, mint az első számú közellenségre? Mert társadalmi csoportként kezelik őket – szögezte le Cătălina Olteanu, aki tíz éve dolgozik egy olyan  szervezetnél, mely a roma közösség felzárkóztatásáért tevékenykedik egyebek mellett önbecsülésük megerősítése révén. Elismerte, nem könnyű kisebbséginek, roma nemzetiségűnek lenni Romániában. Olyan közösségről van szó, melynek tagjai ötszáz éven át rabszolgák voltak, első írásos említésük 1385-ből való – sorolta. Felidézte, szülőfalujában jó volt romának lenni, a romani nyelvet beszélték, ő még nagyszüleitől tanulta, akik egyébként írástudatlanok voltak – jegyezte meg. Örömteli gyermekkora volt, ám később Bukarestben, kilencedik osztályban a diszkrimináció súlyos jeleivel kellett szembesülnie: megszólították, mert akcentussal beszélte a román nyelvet, s egyértelműen utaltak arra: jó lenne attól megszabadulni, így a líceumi évek alatt nem beszélhette anyanyelvét.

 

Ki a jó román?

Ha romákról van szó, a többségi lakosság általában igyekszik elhatárolódni tőlük és minél jobban eltávolítani őket, amikor pedig a magyarokról, akkor általában kitartanak amellett a gyakran hangoztatott  álláspont mellett: aki Romániában született, az csakis román lehet, semmi más – vélekedett saját tapasztalataira alapozva Adrian Szelmenczi. Úgy vélte, a közfelfogás szerint akkor válik jó román állampolgárrá egy magyar, amikor megszűnik önmagáról azt állítani, hogy magyar. Emlékeztetett a kisebbségek védelmét szolgáló keretegyezmény azon előírására is, mely leszögezi: bármely nemzeti kisebbséghez tartozó polgárnak joga eldönteni, kívánja-e, hogy kisebbségiként kezeljék, akként viszonyuljanak hozzá vagy sem. Úgy vélte, egyetlen román párt, de maga az államfő sem érti meg, hogy az esélyegyenlőség nem azt jelenti, hogy mindannyiunknak jogunk van román nyelven tanulni vagy az állam nyelvét beszélni. A nemzeti kisebbségeknek a többséggel azonos bánásmódra van joguk, s arra, hogy kultúrájukat, nyelvüket használják, megéljék nyilvánosan is – mutatott rá. Laczikó Enikő felvetésére válaszolva azt mondta, a többségi közösséggel ezt a multikulturális oktatás révén lehetne megértetni, elfogadtatni. Egymás kultúrájának megismerését tartja lényegesnek Horváth Anna is, aki a beszélgetés végén példaként hozta fel, hogy Kolozsváron a centenárium évében szervezett legsikeresebb programot éppen a magyar kisebbség és a Sapientia-egyetem kezdeményezte: magyar és román diákok egymás közösségeinek jeles személyiségeivel ismerkedtek esszék és bemutatók révén, a nyertes csapatok pedig közös kiránduláson vettek részt. A megismerés erősíti a bizalmat, a mások iránti tiszteletet – szögezte le. Az előadást a hallgatók sorában követő Cătălin Lazăr, a Kovászna Megyei Sport- és Ifjúsági Igazgatóság ifjúsági tanácsadója úgy fogalmazott: nem minden esetben a kisebbségiek az első számú közellenségek. Azt javasolta, az illetékesek hassanak oda, hogy évente legalább egy alkalommal anyagi támogatást kapjanak azon rendezvények, melyek azt szolgálják, hogy az etnikai közösségek felmutathassák valódi értékeiket, s ezekbe a tevékenységekbe mindenképpen vonják be a fiatalokat is.