A fenyőalja általában a rizikének fenntartott népi név a Székelyföldön, kivételesen azonban vonatkozhat galambgombafélére is: a Nyárád mentén, a Görgényi-havasokban így hívják az ehető sárgásbarna galambgombát (Russula mustelina), amit a népnyelv a legtöbb helyen barnahátúnak nevez.
Hadd tegyük hozzá, hogy nem csak a barna színű neve lehet barnahátú. Gyimesben több galambgomba (Russula vesca, R. cyanoxantha, R. virescens s valószínűleg a R. mustelina) nevében is ott a barna szín, pedig közülük többön ez alig látható. „Galambgombáva’ csak eggye’ vagyok barát, a barnahátúva’.” Gyimesben jegyeztem le az előbbi állítást, ráadásul az egyik kedvencnek tekintett gombára gondolva, mely bizony több fajra vonatkozik, noha ezeket egy kalap alá veszik többen is.
Van olyan barna galambgombánk, melynek szaga általában elriasztja a gombászt, de nem mindenkit, s nem mindenhol, ez a helyzet a büdös galambgombával (Russula foetens). Más népi nevei: békagomba (Tatrang, Barcaság), borsikagomba (Gelence, Orbaiszék, Sepsikőröspatakon ehetőnek tartják, de ritkán élnek vele), bors(os)gomba (Gelence, Orbaiszék, kevesek szerint), borsos gomba (Dunántúl, régi – 1601-béli – feljegyzés), torpancs (a barna, nem ehető galambica és a pelyhes keserű neve egyaránt ez Levidéken, a Mura mentén). Kalapja sárgásbarna, nyálkás felületű, fésűsen bordás. Húsa csípős ízű, avasolaj-szagú, kemény. Általában étkezésre alkalmatlannak tartják. A piros meg a barna galambgombák után hadd essen néhány szó egy fehér színűről. A keserűgombával összetéveszthető földtoló galambgombát szintén ismerik néhol itt, a Székelyföldön is. Moldvában szintúgy, például Pusztinán ekképp: „A disznóporcogót nem eszik, a porcogó, mint a keserű, de nem tejes, nyárba nő az erdőbe”. (Ny. T.)
Súlyosan mérgező galambgombáról nem tudunk a Kárpát-medencében, de a nálunk is termő szenes galambgombának (Russula nigricans) állítólag van ázsiai rokona, amely akár halálos kimenetű mérgezést is okozhat (Russula subnigricans).
Mielőtt legnépszerűbb, legfinomabb galambgombáink ismertetésére rátérnénk, álljon itt egy (sokféle változatban elterjedt) tréfás történet: „Egyszer egy család Járavizén jó sok galambgombát szedett, s ettek is belőle jócskán. Adtak a macskájuknak is egy keveset, s figyelték, hogy miképp viselkedik. Hát az bizony nagyon rosszul lett, a házaspár megijedt, hívták a mentőt, bevitték őket a kórházba, jól kimosták a gyomrukat, megszenvedtek erősen a gombáért. Hazaérve – nem kis bosszúságukra – látják, hogy hát megkölykezett a macskájuk…” (K. L., Aranyosgyéres).
Zsigmond Győző
