Kezdjük a közepén! (Noha tudjuk, hogy az elején kellene kezdeni, 1948-ban, amikor Marosvásárhelyen, a Csorgónál, a székely vértanúk emlékművénél, a Magyar Népi Szövetség felkérésére 9 éves kisfiúként elmondja Petőfi 1948 című versét, s megérzi a feléje irányuló figyelmet és szeretetet. Akkor kötelezi el magát a Vers mellett. Felsorolni is hosszú lenne, hány önálló előadóestje volt, hogy nézők vagy a tévékamerák előtt hányszor adott elő verseket…) 1989 után a Színházi Megmentési Front vezetőjeként az akkor egyik lehetséges mélypontján vegetáló szentgyörgyi színház igazgatója lesz, ez nem tart sokáig, ahogy a román forradalom se – visszaszivárognak a régi káderek, sokan elmennek, ő is készül el, de dönt a társulat, s megválasztják direktornak! Ő – akit barátja, Visky Árpád megalkuvónak tartott s ő meg barátját önsorsrontónak – vállalja a kihívásokat. Sütő szerint a virtus mindig idomul a korszellemhez, kiderül mégsem „megalkuvó”! Idegeiben érzi, hogy a társulatnak meg kell újulnia, bármi áron, mert ami van, így nem mehet tovább!

1994-ben, a Kasimir és Karoline gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházzal közös előadásával megkezdődik a Nagy Kísérlet. (Írtam akkor egy verset, nem véletlenül Neki ajánlottam. A műsorlapon az szerepelt, hogy felidézik a müncheni októberi sörfesztivált, fel is idézték, de nemcsak azt, Ödön von Horváth „elválási románca az elbizonytalanodásról és a csodavárásról is beszélt, dacosan, vonzón felejthetetlenül, s mindez jellemző volt helyzetünkre is! Az ország ahol éltünk akkoriban kezdte elveszíteni az emlékezetét és eszét! Az előadás erről is szólt.)  1995-ben Bocsárdi László és színészei: B. Angi Gabriella, aki ma is fájdalmasan hiányzik, Albu Annamária, Diószegi Imola, Pálffy Tibor, Szabó Tibor és Szakács László a színházhoz szerződtek. Az átmenet nem ment simán, össze kellett csiszolódni, Bocsárdi – s ez a legkevesebb, amit itt, most elmondhatunk – megtanította mozogni a színészeit, felfedeztette velük a testüket s itt nemcsak a sokszor alkalmazott pantomim jelenetekről van szó, s nem is csak a testbeszédről, ó nem. S akkor még nem beszéltünk a beszédtechnikáról. Bocsárdi egész rendezőpedagógusi gyakorlata külön tanulmányt érdemel. Előadásról előadásra látszott: itt valami más kezdődik. Ez a fúzió, az új játékstílus sokakban ellenszenvet keltett. Emlékszem, a néhai Oláh Tibor a vonaton Vásárhely felé megkérdezte tőlem: „Lacikám, megőrült ez a Levente, amatőrökkel áll össze?”

Nos, egy negyedszázad után elmondhatom, ha hallja mindannyiunk Tibcsi bácsija a másik világban, ilyen „amatőröket” kívánok minden magyar színháznak. Rájuk férne. Nemes Levente igazgatóként vállalta az összeütközéseket, nem volt könnyű, a társulat elvesztette régi lelkes nézői egy részét, akik nem „ezt” várták, s ez sok álmatlan éjszakával „ajándékozta meg”, de kitartott. Bocsárdi sziszifuszi munkája pedig kezdett beérni, kinevelte nézőit, a csalódottak is kezdtek visszaszivárogni, hívei sokasodtak, a színház általános elismertsége nőtt, jöttek a fesztiválmeghívások, a díjak.

S most váltsunk személyesebbre. Leventét a Viskyvel közös, hatalmas sikert arató József Attila-estjük után ismertem meg, azután Dálnokon láthattam viszont egy felejthetetlen előadáson. Élete egyik nagy teljesítménye, Székely János Dózsájának előadása volt ez, a szülőfalu kicsi, de zsúfolásig telt kultúrotthonában a nézőket lenyűgözte és megbabonázta Levente Dózsája. A falu nagy szülötte életre kelt előttük, átélhettem milyen is az, amikor a gyanútlan néző találkozik a forradalommal. Nemsokára Szentgyörgyre szerződött, első szerepei közül a Megbombáztuk New Havent kapitányára emlékszem szívesen, s a Csillag a máglyán Kálvinja tűnik elő – szerepeit felsorolni szinte lehetetlen, hosszú a lista – ahol a lelkes fiatal forradalmárban, akivel hősünk maximálisan azonosul, már felsejlik a később hatalomra jutó öreg „szektás” kegyetlensége is!

1995 utáni szerepei közül hármat emelnék ki, a bőség zavarával küzdve. Pozzót a Godot-ra várva Tompa Gábor rendezte fantasztikus előadásából, ahol Levente hősünk bírja a tempót fiatalabb társaival (Péter Hilda, Pállfy Tibor és Váta Loránd) s várják a csodát, itt a neve Godot, s tudjuk, soha nem jön el. Lehet, elfogult vagyok, de ez az előadás, az utóbbi évtizedek egyik legjobb, általam látott előadása volt. Azután az Ilja prófétát említhetném, ahol a vakot alakítja döbbenetesen. A lengyel szerző mélyvilága Bocsárdi empatikus rendezésében tükröt tart a valóságunknak is, igen, a romlás megállíthatatlan, a „szakadt” figurák, babonák és rögeszmék között vergődve várják a csodát. Ezt a másik általam látott legjobb előadást Bocsárdi nyolc év után felújította, s a látlelet még döbbenetesebb és még kérlelhetetlenebb lett, a helyzet kilátástalan, s ezt vak hősünk látja legvilágosabban! Megrendítő alakítás. Igen, ezek vagyunk mi (a többiek, körülöttünk, mások, ők azok, akik nem mi vagyunk!), és várjuk a csodát, noha a költőt idézve művelni kellene, nem magyarázni! Harmadikként Nemes Levente életének tán legnagyobb kihívását, a Leart említhetném. Az előadást Bocsárdi a budapesti Nemzeti Színházban, kettős szereposztásban rendezhette meg, Levente Learje – itt is maximálisan azonosul a trónvesztett királlyal – azóta is előttem bolyong. Nem, ez a Lear már nem várja a csodát. Valami történt. Még rengeteg szerepről lehetne beszélni, esedékes lenne immár egy monográfia!

„Nem vagy ifjú, se vén, / De mintha csak ebéd után aludnál, / Álmodod mind a kettőt.” Hogy ismét Shakespeare-t idézzem, kedves Levente, akinek annyi drámájában játszhattál. Szerepek és versműsorok tolonganak, több mint fél évszázados ismeretségünk után megvallhatom, büszke vagyok, hogy néződ, kortársad, barátod lehettem, már csak azért is, mert Beckett általad alakított Pozzójának szavait kiforgatva, az embernek nehezére esik, ha hosszú időn át nélkülözi, a hozzá hasonlók társaságát. Az Isten tartson meg, Levente. Várnak az új szerepek. Ennek, Te is tudod, nem lehet soha vége.

Bogdán László

Bogdán László: kasimir és karoline

Nemes Leventének

kasimir és karoline valahol már alakulnak a párok
franz és erna
poe elnémíthatatlan hollója károg

süvölt a végzet szele a színpadot rázza
kasimir és erna
karolinnak vége lapátra van téve
a varjú a csóka igen
a holló a holló soha nem károg
a holló a holló csak tétován tátog
némán küldi jóslatait a szélbe
kiszedve gondosan holtak szemét
valakin a kín újra kifog
mégsem áll félre
miért is állna?
jogai vannak
évekre érve?
emancipált nő       
miért is állna félre?
telivér germán kanca
hiába küldik itt marad
nem megy el
nem megy franzzal a francba
de megjön a cirkusz MINDIG VAN REMÉNY!
ha megjön a cirkusz
karoline nem megy el amíg él remél
HÁT LEGYEN CIRKUSZ
franz még a lerben két úr a fellegen
kasimir és erna
tűntetőn távoznak
de karoline marad
kitakarva
szomorú arca
karoline marad
a hívórímek semmibe szállnak
a cirkusz bohóca
megvigasztalja
neveket adnak sírásnak-vágynak
ha ideje lesz megvigasztalja
karoline marad
nem megy el
félálom horror pornó
korsó sör várja
a cirkusz bohóca ha ideje lesz…
félálom horror
pornó
és speer mihez kezd?
önmagát várja?
hajnali félálom
hajsza
véget nem érő vágta
várakozás a csodára

(1994. március 10.)

Farkas Árpád: Taps

Tenyérből testedzett
ujjongó fergeteg

ne kapjon ölbe lomha
vagy konok
akarnok szónokot,
csak ki igénk és szavunk
kimondja,
ki vélünk suttog és kiált,
őt ringassa csak
örvénylő szárnya,
ez életre-halálra
menő Játéknak nagyfiát