Ugyanekkor a szomszédos Csík vármegye lakosai közt a magyarok aránya 86,4, Háromszéken 83,4, Maros-Torda vármegyében 57,39% volt. Marosszék esetében akkor rontott sokat a magyarság arányán, amikor a román többségű Maroshévíz városát és környékét, illetve a vegyes – magyar, szász és román – népességű Szászrégent és környékét, az egykori Torda vármegye keleti részét az 1876-os területi rendezéskor Marosszékhez csatolták, létrehozva Maros-Torda vármegyét, amely gyakorlatilag 1950 szeptemberéig maradt fenn. Ezért terjedt el történészi, társadalomkutatói berkekben az a mondás, hogy „Marosszék 1876 óta gyakorlatilag láthatatlan”.

Riportsorozatom, melyet a jelenleg két legmagyarabb székely megye, Hargita és Háromszék legnagyobb példányszámú napilapjaiban szándékozom közreadni –egyik célja, hogy bemutassam Székelyföld különálló tájegységeit, áthajolva szomszédos közigazgatási területekhez tartozó kerítéseken, körülnézve ugyancsak székely településeken. Jelen esetben Udvarhelyszék irányából Erdővidék felé közelítve vegyük szemügyre településeink mai gazdasági és társadalmi helyzetét, a rejtett és megmutatkozó potenciált, a pillanatnyilag zajló folyamatokat és a közeljövőre vonatkozó terveket. Minden egyes települést, pontosabban közigazgatási egységet az önkormányzatok és az egyházközségek, a helyi vállalkozások szintjén, illetve a civil berkekben zajló közösségépítő munka szemszögéből is vizsgálok, külön figyelve arra, hogy rávilágítsak a szellemi és az épített örökségre.

A településkép önazonosságunk szerves része

Az elmúlt évtizedben több alkalommal is próbálkoztam azzal, hogy fórumot teremtsek a székelyföldi népi építészet hagyományainak, és a régi épületek megőrzésének tudatosítását kívántam elérni több-kevesebb sikerrel. Ebben az esztendőben – mindenütt együttműködve a helyi erőkkel – talán el tudom érni azt, hogy bejárom Székelyföld egy részét, és párhuzamosan megmutatom annak lehetőségét is, hogy miként, milyen formában lehetne megóvni az épített vagyont, és hogyan lehetne az elkövetkező időkben tájhoz és faluképhez illő módon úgy építkezni, hogy megmaradjon a települések több évszázadon át kialakult karaktere. Mert ez is egyfajta kötelesség lenne. És üzenet a jövőnek.

Ebben a munkafolyamatban – mindamellett, hogy napról napra dokumentálódom – tanulmányozom az ide vonatkozó új és régebbi szakirodalmat, konzultálok az udvarhelyszéki, az itt dolgozó, illetve az innen elszármazott építészekkel. Együttműködöm Gyöngyössy János történeti grafikussal, akit felkértem, hogy rajzolja meg számomra ezeket az értékeket, és vizuális üzenetek formájában mutassa fel, tegye közkinccsé, ajánlja az olvasó figyelmébe, hogy mire kell figyelni e régióban, és hogyan kellene újat építeni, hogyan lehetne konzerválni, felújítani, esetleg házat bővíteni, hogyan lehet a megváltozott életmód mellett új funkciót találni a gazdasági épületeknek.
Hogyha sikerül bejárnom ezt a több mint negyven községet és benne körülbelül kétszáz falut, ha sikerül megírni a riportsorozatot – az érintett önkormányzatok segítségével –, megjelentethetek ennek alapján majd egy olyan építészeti tanácsadó kézikönyvet, amelyet ajánlásként, követendő mintaként az építkezni vágyók kezébe adhatnak mind a négy megyében a kiterjesztett Nagy-Udvarhelyszék egész területén. Hogy ne kelljen megbánnia a székelynek azt, hogy ízléstelen formákkal, idegen anyagokkal rondította el a tájat, hanem büszke lehessen arra, hogy a falu- és utcaképet gazdagította, csiszolta, szépítette, oly módon, hogy az idelátogató idegent is mindig átjárja a szépség által megérintett vágy és az érzés, hogy csodálatos dolog lehet megannyi érték birtokosaként élni ebben az Isten által megáldott tájban. A jó és szerencsés találkozás reményében így araszolok tovább ebben az esztendőben. Kalandra fel!

Hogyan kezdjük?

Miközben a kapcsolódó szakirodalmat tanulmányoztam a saját tulajdonomban levő könyvek jóvoltából, illetve közkönyvtárakban és a világhálón is kutakodtam, készülődve arra, hogy a sorozatot útjára indítsam, valamikor február elején felhívott az öcsém, hogy letörött a nagyapánk csűrje. Erről az épületről így elöljáróban annyit, hogy 1925-ben épült.

Nagyapánkat, aki 1893-ban született, a nagy háború már az első suhintáskor elsodorta, hiszen épp sor alatt levő regruta volt az évjárata, és úgy elvitték, hogy csupán 1925-ben került ismét haza. Hároméves frontszolgálat, egyéves fogolytáborbeli sínylődés, hat esztendeig tartó baskíriai mezőgazdasági munka után szabadult. A harctérről – ahol háromszor sebesült és túlélt pár szuronyrohamot – s a lágerről túl sok jót soha nem mondott. A paraszti gazdaságokba történt kihelyezést pedig úgy emlegette, hogy az egy iskola volt, az ottani gazdák mellett, helyett olyanforma munkálatokat végezhettek, mint idehaza, és gyakorlatilag szabadon. Sajnálatos módon nem maradt napló utána, mert nem volt jegyzetelő típusú ember, ám történeteinek egy részét számontartjuk a családi legendáriumban.

Mivel ő volt legidősebb a testvérek között – kilencen nőttek fel –, a hat elemi és a két ismétlőosztályt elvégezvén, tulajdonképpen még kamaszként elment szerencsét próbálni a városra. Vajdahunyadon és Budapesten vállalt munkát – a vasipar vonzotta, s kínált is lehetőséget számára –, és négy év alatt sikerült annyi pénzt megtakarítania, hogy vásárolt egy építési telket, követ hordott és különböző faanyagokat vágatott, hogy új házban kezdhessen majd házaséletet. Ezt a tervét akkor a háború keresztülhúzta, de az építőanyag megmaradt, s az új békeidőben, a megváltozott világban úgy döntöttek, hogy legyen övé az „öss” – időközben dédnagyapám elhunyt, a felcseperedett testvérek pedig szétszéledtek a nagyvilágban –, úgyhogy a vénházat tataroztatta némiképp, és új csűrt építtetett. Ez a ma kilencvennégy esztendős épület roggyant meg a hó súlya alatt.

Nem tettük rá a körmünket vagy tíz éve. Pereltünk. A család egy része az ingatlant magát kapta végül, a földet, míg a másik a telken álló épületeket. Nekem gyakorlatilag semmi közöm az egészhez. Anyám és egyik nagybátyám a föld gazdái, nekik van névre szóló birtoklevelük a területről. A romos épületek pedig a felperes unokatestvéreket illetnék, akik különböző bírósági szinteken veszítettek, mert úgy indították anno a keresetet, hogy nekik minden kellene. Én kifizettem a költségek jelentős részét, ügyvédekkel konzultáltam, papírokat szereztem be, talpaltam, intézkedtem, hogy javunkra alakuljon a helyzet. A végén azt kellett volna tennünk, hogy – miután széthánytunk mind a két oldalon annyi pénzt, amennyi egy jelentős karbantartáshoz elég lett volna – leülünk, és megegyezünk. Soha nem ültünk le. Hosszú évek óta nem találkozott a rokonság… Azt sem tudom, hogy merre járnak. Mintha múltkor az egyik fiúval találkoztam volna a vonaton. Ráköszöntem, de nem válaszolt. Talán nem ismert meg!? Mondom anyámnak nemrég, hogy rendezni kellene a helyzetet. Azt válaszolta, hogy jól van így.

Úgy gondolom, hogy ez a helyzet ismerős. A tunyaság, a tájékozatlanság, az önzés és a butaság meg a pénz hiánya is alakítja a faluképet. Gyakran szűk családi környezetben a leginkább tehetetlen az ember. Nincs annyi pénzem, hogy csak úgy előrántsam a szükséges tízezreket, akár euróban is, mert a népnek erősen rááll a szája, ha pénzt sejt… De különben minek? Nincsen szükségem rá. Viszont jó lenne, ha a gyermekeimre tiszta telekkönyvet, szépen karbantartott épületeket, udvart, kertet hagyhatnék, mert az az érték. És az lenne a megnyugtató. Vagy valaki a rokonságban, aki hajlandó áldozni és fáradni. De nem.

A másik faluképformáló tényező: a pénz megléte. A viszonylag sok pénz. Látni – bármerre forgolódhatunk –, hogy mire képesek véreink az anyagiak révén. Csak elvétve sikerednek elvárhatóan esztétikus formájúra a felújítások. Az új építmények pedig még szörnyűbbek. Nem különül el, hogy lakni vagy dolgozni kívánnak-e ezeken az ingatlanokon. Alkalmanként logika nélkül keverednek, rakódnak egymásra, egymás mellé a különböző funkciójú építmények. Pazarlás folyik. Rongyrázás. És tudatzavaros az egész, hiszen ott hever a házak előtt, az udvarokon a modern idők kultikus közlekedési eszköze, a személyautó. Elmennek vele valamerre a lakók. És időnként hazatérnek. Bérből és fizetésből tartják fenn magukat. Urak, de nem önmagukon. A pajtákban mindenféle városról hazahordott bútorok és műanyagok. A jó lesz valamire romlott filozófiája őrizteti gyakran a kacatot. Fogalmunk sincs arról, hogy miként lehetne funkcionálisan átalakítani az életteret, ha végül marhatartásra szánjuk el magunkat. Kifolyik az utcára a trágyalé. A szomszéd acsarkodik. Lassan odáig jutni faluhelyen, hogy feljelentik a kakast, ha túl gyakran és hangosan kukorékol. Megmérgezik a kutyát, ha hosszan s farkasul vonyít. Szóval…

Én nagyon mélyről jövök. Ingatlanfejlesztőként is a béka fara alatt vagyok. Akárcsak sokan mások. De hátha vannak jó példák. Hátha könnyebb a vásárolt földterületen kibontakozni, mint az örökségben? Hátha akad vevő, aki megszabadít a többgenerációs mocsoktól? Bízzunk benne, hogy szép példák nyomán élhető falvakkal, esztétikusabb külsővel, hozzánk illő összképpel biztathatjuk majd a jövő nemzedéket.

(folytatjuk)