– A „nagy öregek”, legutóbb Kallós Zoltán vagy Borbély Jolán eltávozása után lassan már csak az önök generációjának tagjai mondhatják el magukról, hogy találkoztak a népzene és a néptánc legendás forrásembereivel. Milyen jövőt jósolt annak idején a régiek által oly nagy igyekezettel mentett világnak?

– Hosszú időn át én egyáltalán nem gondolkodtam ezeken a dolgokon, fiatalként az ember éli a pillanat örömét. Mivel képtelen érzékelni, igazából bele sem gondol a folyamatok alakulásába. Aztán megéri a rendszerváltást, már nem kell annyira félni a határon Erdély felé menet, ahol annyi szomorú dolog történt a számunkra kedves emberekkel, akiktől annyi szépet tanultunk, és akiket annyi bántás ért pusztán azért, hogy beengedtek bennünket a házukba. Elmondhatatlanul fontos leckéket kaptunk tőlük nemcsak zenéből, de emberségből, példamutatásból is, csupa olyat, amit egyetlen klasszikus iskola sem nyújthat, de talán még a szülői ház sem. Aztán amikor az ember hozzávénül a saját korához – hiszen amíg gyermeki ártatlansággal éli az életét, fiatalabb, mint ahány éves –, megérkeznek a mindenféle és mindennapi gondok, drámák, és rádöbben, hogy már ő is abban a korban van, mint az asszony, akire nemrég még mint elképzelhetetlenül öregre tekintett. Csitriként a 27 éves Halmos Béla is bácsi volt, csókolommal köszöntem neki, hiszen ő már akkor benne volt a tévében, a Repülj, pávában láthattuk. De hát egyszer minden csibéből tyúkanyó lesz, és nekem ma már nagyon jó érzés, ha én gondoskodhatom a mai csibékről.

– Melyik volt az az első zenei élmény, amely végképp a szívébe költözött?

– Tizenhárom éves koromban találkoztam először a lészpedi Jánó Anna néni hangjával. Egy népdalverseny győzteseként kapott bakelitlemezről hallgattam, az első ilyen lemezek közül való, egy nemzetközi konferencia alkalmával adták ki, én meg 1970. szeptember 26-án, Bartók Béla halála évfordulóján jutottam hozzá. Hazamentem, azonnal feltettem, és a tizedik dal, a Madarka, madarka című azonnal beköltözött a szívembe. Az osztálytársaim Rolling Stones- meg Beatles-lázban égtek, az egész korosztály, senki sem értette, mi fog meg engem egy ilyen énekben. Én viszont ezerszer meghallgattam, próbálgattam, és fel nem foghattam, miképpen lehet ilyen gyönyörű hangot kiadni.

– Ezekkel a csodálatos hangokat kiadó emberekkel való későbbi találkozások képesek voltak tovább erősíteni a kezdeti áhítatot?

– A probléma soha nem a személyekkel való találkozásban volt, hanem a környezettel. A hetvenes-nyolcvanas években Moldvába a légy sem repülhetett be, de még a kilencvenes években is alig. Ezért aztán sokáig várattak magukra ezek a találkozások. Az első valóságos, élő ember által előadott dalokat a Magyarországra telepedett csángóktól hallottam, elmentem Egyházaskozárra, Baranya megyébe, ott vettem fel az első énekeket, furulyát, Gusa Pali bácsi muzsikáját. Még alig húsz éve éltek Magyarországon, viszonylag frissek voltak az első áttelepülő generáció emlékei. És végre igazi csángókkal találkoztam.

– Jánó Anna néni viszont még mindig ezer kilométerre volt Budapesttől…

– Bizony, és oda kolozsvári autóval is csak nehezen lehetett bejutni, nemhogy magyarországi rendszámúval. Nagyon boldog voltam viszont, amikor 1997-ben elkísérhettem Szomjas György filmrendezőt, aki Mestereink címmel DVD-sorozatot készített mindazokkal a híres adatközlőkkel – énekesekkel, táncosokkal, zenészekkel –, akiktől annyit tanultunk, és akikből annyit profitált a táncházmozgalom. Ezzel az alkalommal jutottam el Anna nénihez Kallós Zoli bácsi és Berecz András kíséretében. Harminchét év telt el az első bakelites „találkozásunk” óta. Egy füstös konyhai tűzhely mellett ott ült egy nénike, aki egyáltalán nem hasonlított már a lemezborítón szereplő képre, körülötte mindenhol a szentatya képei. Öt percen belül azonban már mély beszélgetésben voltunk, elmondtam neki, hogy mennyire kitörölhetetlenül lakik bennem, akár egy rokonom. Hihetetlen volt, de olyan bensőségesen, őszintén tudtam vele beszélni, mint egy nagymamával. Mélyen megráztak a körülmények, amelyek között élt, hogy a filmezésért járó pénzt – ez annyira rettenetes volt – tűzifára kellett költenie. Csodálattal szembesültünk azzal, mennyi lelkierő kellett ahhoz, hogy a szegénység, az állandó kiszolgáltatottság, az örökös megalázottság közepette is kitartsanak ezek az emberek a magyarságuk mellett. Ilyen hatalmas emberi példák „begyűjtése” felelősséggel is jár: nekem is fel kell nőnöm erre a szintre, vállalnom kell, tudnom kell átadni ezt az örökséget, nemcsak dalok tanításával, hanem erkölcsi tartással.

– Az örökség továbbvitele a művi, nagyvárosi környezetben egyszerre felelősség, illetve lehetetlennel határos vállalkozás. A táncházmozgalom sokat jelentett, de mégis: jót tett a népi kultúrának, hogy az elmúlt évtizedekben szinte folyamatosan ingázott a színpad és a mindennapi élet között?

– A kérdés örök, mivel azonban most már nagyon sok eszközünk van a terjesztésre, minden az ízlésen, azaz az embereken múlik. A művész felelőssége, mit hogyan visz fel a színpadra. Csoóri Sándor zseniális mondása szerint az első nagy pillanat az volt, amikor a zene és a tánc a színpadról visszakerült a nép közé, és a táncházmozgalom révén mindenki számára emészthetővé-fogyaszthatóvá vált. Mindkettőnek léteznie kell, de megfelelő háttérismerettel, ízléssel, utóbbit nem győzöm hangsúlyozni. Mert sajnos olyan mennyiségben árad a gagyi, hogy a megfelelő belső iránytűvel nem rendelkező könnyen elkeveredhet. A tájékozódásban nagyon hasznos segítséget tud nyújtani a Felszállott a páva című műsor, amely egyszerre szórakoztató és oktató.

– Hasonlóan öröknek tűnik az eredeti anyagok átköltése, színpadra alkalmazásának kérdése. Önben is lezajlott ez a vita?

– Számomra ez nem vita, az etalon és az alap mindig az eredeti anyag alapos ismerete. Aki nincs birtokában, ne jöjjön azzal, hogy ó, mi ezen már túl vagyunk. Ha nem érzem valakin, hogy valóban ismeri az eredetit, illetve nem világos, miért választotta az előadás egy másik formáját, előttem nem tud hitelessé válni. Egy felvétel amúgy is a mindenkori pillanatot rögzíti, miközben ugyanannak a dallamhajlításnak vagy táncfigurának számtalan formája létezik. A művészi szabadság eléréséhez azonban a legjobb és legeredetibb előadókat kell segítségül hívni. Mundrucot senki nem fogja túlszárnyalni, de énekesek, zenészek hasonlóképpen sokan vannak a halhatatlanok csarnokában. A mindenkori táncos biztosan él egy-egy Mundruc-figurával. Egy koreográfusi elképzelés már az alkotó gondolatait jeleníti meg, amelyben használja ezt a táncnyelvet. Ehhez persze nagy formátumú emberek kellenek. Rám mindig erőteljesebben hatott az eredeti változat, miközben a jelenséget lehet szeretni vagy sem.

– Az ön számára világhírt hozó Az angol beteg című filmben vagy a Deep Forest együttes albumán elhangzott dalai milyen mértékben tükrözik ezeket a nézeteit?

– Egyáltalán nem tükrözik. Olyannyira nem volt ráhatásom ezekre a dalokra, hogy csak utólag szereztem tudomást az egészről. Joggal merülhet fel a kérdés: miképpen lehet hozzányúlni valaki dalaihoz az illető engedélye nélkül? A helyzet a népdal és népdalénekes jogainak védtelenségét is példázza, azt a fajta gondolkodásmódot, miszerint az csak úgy, vadon terem, senkié, tehát bárkié. A Deep Forest olyan dalt vett „kölcsön”, amelyet Novák Ferenc „Tata” kezdeményezésére többedmagammal a Honvéd Együttes stúdiójában vettünk fel az erdélyi falurombolás elleni tiltakozás jegyében. Én két dalt énekeltem fel arra a lemezre, mindkettőt felhasználta a Deep Forest. Magyarországon nem lett belőle album, Tata egyik belgiumi barátja, Claude Flagel tekerőlantművész és neje adott ki ott egy lemezt az anyagból Erdélyi népzene címmel. Mi soha nem láttunk belőle egyetlen fityinget sem, annál is inkább, mivel a nem létező jogunkról is lemondtunk a nemes ügy érdekében. Ezt az anyagot emelte be a Deep Forest az albumába, de erről én csak jóval később értesültem. Postán kaptuk meg Flagel feleségétől, és sokkhatásként ért, amit hallottunk. Mi ez, kérdeztük egymástól, a dalnak ez a feltrancsírozása? Mindenféle jogi háttérsegítség hiányában soha semmiféle anyagi hasznom nem származott sem az albumból, sem pedig az Oscar-díjas filmzenéből.

– Mennyire rokonszenves műfaj a világzene, amelybe ily módon akaratán kívül is belekeveredett?

– Magyarországon az István, a király című rockopera alkalmával figyeltek fel először, miként képesek találkozni különböző zenei világok, műfajok. A népzenén kívüli világ is azzal az alkalommal figyelt fel igazából először a hangomra. Ezt követően a Vízöntő együttes tagja, Cserepes Károly készítette az első olyan feldolgozást, amelyben tulajdonképpen szintetizátoros alapon, de mégiscsak a népdalt állította fókuszba. Előbb a különböző ünnepkörök dalait szerkesztette egybe Jeles napok címen, majd jött a szerelmes lemez, amelyre ugyan nem élő zenészkolléga mellett énekeltem fel a dalokat, de hát mégiscsak apokrif imát énekeltem. A Deep Forest 1996-os Grammy-díja után a Hungaroton azonnal elő akarta venni a tíz évvel korábban felénekelt Cserepes-anyagot. Az én szememben a világzene mindössze címke, üzleti kategória, annak ellenére, hogy sok híve van, és sokan jól is élnek belőle. Az angol betegben elhangzó dalom is világzene, kevesen tudják, hogy a dúdolt részben, a közjátékban egy rodopei bolgár szerelmes éneket énekelek, csak nem akartam megzavarni a magyarszováti szöveget. A filmtől függetlenül, jóval korábban, a magam gyönyörűségére gyúrtam össze. Ilyen több is van készleten, és nem azért, hogy bekerüljek velük a világzenei körforgásba, hanem mert nekem mondanivalóm van velük. Az igazi világzenész amúgy Bartók Béla, ő tudta igazán értékükön kezelni a különböző népek zenéjét, és olyan formában használni őket saját műveiben, hogy közben megőrizzék egyenrangúságukat.

Sebestyén Márta

Népdalénekes, előadóművész. Budapesten született 1957. augusztus 19-én. Énektanár, karvezető édesanyja a Zeneakadémia népzene főtanszakán Kodály Zoltán utolsó növendékeinek egyike volt. Zeneóvodások élén ő köszöntötte Kodályt a 80. születésnapján a Mester egyik dalának eléneklésével. Tizenhét évesen, 1974. március 31-én mutatkozott be énekesként a Muzsikás együttessel. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán megkezdett tanulmányait félbehagyta, hogy énekelhessen. Amikor csak tehette, a Kárpát-medence országait járta, elsősorban Erdélyt. 1975 óta hivatásos előadóművész. 1980-ig Sebő Ferenc együttesével, aztán a Muzsikás és a Vujicsics Együttessel lépett fel, majd a Söndörgő együttes kíséretével énekelt. Előadásainak leggyakoribb partnere a Bolya–Dongó duó, azaz Bolya Mátyás és Szokolay Dongó Balázs, de gyakran lép fel a Gryllus testvérekkel, a Dűvő zenekarral és Szamosi Szabolcs orgonaművésszel, az utóbbi időben pedig Andrejszki Judit csembalóművésszel is. A nagyközönség 1983-ban, az István, a király című rockoperában csodálkozott rá kivételes tehetségére. 1995-ben a Deep Forest francia együttes világzenei kategóriában Grammy-díjas lemezén szerepelt az általa énekelt Istenem, Istenem kezdetű csíki népdal (Martha’s Song). A Szerelem, szerelem című dal 1997-ben az Angol beteg című, kilenc (köztük zenei) Oscar-díjjal jutalmazott filmben hangzott fel. Legfontosabb díjak, kitüntetések: Liszt Ferenc-díj (1991), Kossuth-díj (1999), Magyar Örökség cím (2000), Prima Primissima-díj (2003), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2005), Kölcsey-díj (2012), Lánchíd-díj (2012). 2010-ben első magyarként megkapta az UNESCO-tól a Művész a békéért címet. A Magyar Művészeti Akadémia tagja.