Rengeteg minden volt ebben a különös komédiában, melyet nagyszerűen játszottak a szereplők. Dik és Adam néha csendesek, békések, máskor hisztérikusak voltak, történetük pedig egy pehely­könnyű bohócjátéktól kezdve – mely során az egyiküket minduntalan felemeli egy léggömb, de a másik nem engedi elszállni – a láncfűrészes mészárlásig és ágyús bombázásig rengeteg agyament ötletet magában foglalt, míg végül anyaszült meztelenül ugrándoznak a színpadon, a nézők pedig fetrengenek a nevetéstől. Ez már azért a megkönnyebbülés nevetése volt, mert itt egyértelművé vált, hogy ezután már senkit nem fognak behívni a színpadra a nézők közül. Talán innen a cím. Valójában nem is a bohócoktól fél az ember, hanem az angol nyelvű szerepléstől, a nyilvános szívatástól, ami – mint utólag kiderült – elég diszkréten zajlott, de előadás közben nem tudhatta az ember, hogy a következő pillanatban mi fog történni. A darab szerint a két bohóc sem tudja pontosan, hogy mit kell játszania, ezért folyton belesnek a forgatókönyvbe, de ott néha csak olyan utasításokat találnak, hogy „improvizáció következik”.

Kartonból készült asztalok, székek, pisztolyok, kalapok, dobozok, tank, tusolófülke és minden más, a láthatatlan ajtó nyikorog, a láthatatlan fal nem is létezik, mégis nekitámaszkodnak, Dik a tapasztaltabb, ügyesebb, ő általában elnyomja Adamot, aki azonban erőszakosabb, és csak úgy tud felülkerekedni, ha bántalmazza társát, olykor a legmorbidabb ötletek nyomán. Mint a bohócok általában, már a legelső pillanattól kikacsintgatnak a közönségnek, aztán különböző tárgyakat dobálnak ki, melyeket adott jelre használni kell, majd a színpadra is behívnak nézőket, és az ő reakcióikat is beépítik a játékba. Van, akit véres párbajjelenetbe vonnak be, egy másikkal szerelmi jelenetet improvizálnak, az egész közönséggel tengert és drukkolócsapatot játszatnak, a végén pedig jelmezeikkel együtt szerepeiket is megpróbálják átruházni két nézőre.

Izgalmas fordulatokban bővelkedik a történet: megtudhatjuk, hogy ők is kiszolgáltatottak, hogy egy zoknival is nagyszerűen lehet improvizálni, hogy mindenkiben ott lapul egy báb, mellyel adott esetben eljátszható a saját életünk, hogy nem lehet boldog az ember, ha újra és újra le kell játszania ugyanazt a forgatókönyvet. Az előadásvégi véresen extrém jelenetek után a forgatókönyv szerint érzékien el kell búcsúzniuk egymástól a bohócoknak, mely jelenet annyi­ra jól sikerül, hogy a végén a megbotránkozás határán is túllendítik a közönséget. Csak nevetünk, és közben arra gondolunk, hogy micsoda hatalmas ívet járt be a produkció az árnyalatnyi finomságoktól, aprócska gesztusoktól idáig. Volt valami szokatlan varázsa, azzal együtt, hogy feszegette a komfortzónánk határait, és néhány ötlet nem tűnt indokoltnak, például a meztelenség. Jól jön az ilyen, amikor már nincs, ahová fokozni a marháskodást.