Egyszer láttam egy interneten keringő videót egy fiatalemberről, aki kipróbálta, milyen a teljes magány. Eldöntötte, hogy mostantól fogva egy hétig (vagy kettőig – a periódus hosszára már nem emlékszem), nem megy emberek közé, hogy ne kelljen találkoznia senkivel, nem veszi fel a telefont, nem kapcsolja be a tévékészüléket, nem navigál a világhálón, hanem kipróbálja a magányt és az ezzel járó csendet.
A csend valóban jó dolog. Néha én is vágyom egy kis csendre. Igazi csendre. Amelyet nem zavar meg a telefon csengőhangja, a szomszéd hangoskodása, az ablak alatt elszáguldó motorbicikli vagy a gyermekem sírása. Néha szeretnék csendben ülni, és ebben a csendben a gondolataimat meghallani, a lelkiismeretemmel kibékülni, az Istennel beszélni, hozzá fohászkodni. Erre jó a csend, ami a mai világban nincs. Sajnos hiánycikk. Még a természetben is, ahová néha kimenekül az ember, azzal szembesül, hogy a madárcsicsergés és patakcsobogás helyett valaki autójának a maximumon engedett zenéjét hallani... Manapság igazi csendben csak akkor lehetünk, ha mesterségesen állítjuk elő azt magunknak. Ahogyan a szóban forgó fiatalember is tette, aki egy időre kizárt az életéből mindent és mindenkit.
Az első nap úgy-ahogy eltelt. Aztán egyre nehezebb lett az, amire eredetileg vágyott. Egy idő után nem volt mit kezdjen önmagával.
Valóban így van ezzel a legtöbb ember. Vágyunk a csendre, de hosszú ideig nem bírjuk elviselni. Mert tudjuk is, és érezzük is, hogy az Ószövetség első lapjain leírt megállapítás igaz: „Nem jó az embernek egyedül lenni!” Isten az ember mellé azért teremtett társat, mert látta, hogy nem jó neki egyedül. Ezért mély álmot bocsátott a férfira, Ádámra, és egy bordájából megalkotta Évát. Tulajdonképpen megajándékozta őt egy társsal, aki betöltötte az űrt az életében. Mert egy társsal az oldalán megváltozott az élet, kivirult, értelmet nyert.
Ez az igerész nagyon sok embernek a házasságot juttatja eszébe, vagy legalábbis azt, hogy az embernek párt kell találnia magának. De nem csak ez van benne. Legfőképpen az a lényege, hogy az ember társas lény. És bármennyire is próbál elmenekülni a többi ember elől, akárhogy zárja magára az ajtókat vagy barikádolja el magát, akármennyire is boldogul egyedül az életben, a szíve mélyén mindig érzi, hogy nem ez a természetes állapot. Mint ahogy sokszor furcsán érzem magam, ha egy lakónegyedben járva senkivel sem válthatok egy szót, viszont kivirul a lelkem, mikor a város főterén járva azt látom, hogy az emberek csapatokba verődve beszélgetnek és élvezik az együttlétet.
Ez tényleg igaz: társas lények vagyunk, és ösztönösen társra, társakra vágyunk. Mert ha egyedül vagyunk, az étel sem esik jól igazán. Ha egyedül éldegélünk egyik napról a másikra, nincs kivel megosszuk örömeinket és bánatainkat. Az élményeink sem érnek semmit, ha nem tudjuk elmondani valakinek. És a fájdalmat, szomorúságot még nehezebb egyedül elhordozni.
Mindebből én két fontos következtetést vonok le (bizonyára több is van, ha még tüzetesebben járja körül ezt a témát az ember). Az egyik az, hogy figyeljünk oda azokra, akik magányosak. Segítsünk az özvegyeken, beszélgessünk azokkal, akik egy ideig párban éltek, majd magukra maradtak. Enyhítsük lelki fájdalmaikat és növeljük örömeiket azzal, hogy meghallgatjuk őket.
A másik dolog pedig az, hogy jól becsüljük meg ezt az Istentől kapott hatalmas nagy ajándékot: a másik embert, aki lehet, hogy sokszor zsörtölődik, lehet csúfondáros vagy mogorva, kötekedős vagy közömbös... de mégis ott van velünk, mellettünk.
Ott van a szomszédban a házam felé kukucskálva, a munkahelyen a másik íróasztalnál vagy munkapultnál, a parkban a szemközti padon vagy a játszótéren a mellettem lévő hintán. Ott van a bevásárlóközpontban épp előttem a sorban, az orvosi rendelőben ugyanazzal a problémával küszködve, a színházban ugyanazt a színdarabot nézve vagy az iskolában egy más tantárgyat ugyanolyan lelkesedéssel tanítva. Ott ül a bárpultnál egy egészen furcsa italt iszogatva vagy az étteremben a menüt böngészve, az építkezésen a betonkeverő mellett állva és a nagy zaj miatt a számról olvasva a szavakat.
Egy nagy közösség tagjai vagyunk! És minden nézeteltérés és surlódás ellenére is egymásnak, egymásért teremtett minket az Isten. Éppen ezért nyissuk már ki az ajtóinkat, döntsük le az életünk köré épített falakat, és lépjünk ki a magányból. Hadd épüljenek barátságok és közösségek, ahol mindenki tudja s vallja, hogy Isten azért adta a sok színes embert erre a világra, mert nagyon jól tudta, hogy nem jó az embernek egyedül lenni!
Marosi Tünde
