Néhány évvel túl vagyok már a hetvenen, és egész életemben olvastam: volt egy idő, amikor azért, mert ez volt a munkám (én szolgálatnak nevezném), de akkor is szenteltem időt az élvezetnek. Esténként még olvastam 60–100 oldalt abból a műből, amelyet magam választottam ki, és még egy-két-három verset is. Ezt már ötven éve művelem, és bosszant, sőt fáj, hogy naponta rájövök, mily keveset tudok a világról, magamról. A gyermeki kíváncsiságom, tudásvágyam mindvégig megmaradt. Ezért szívesen tanulnék még hozzá ahhoz, amit tudni vélek.

Tehát bemegyek szeptember 20-án, pénteken a Városimázs-irodába. A teremben 8–9 alkalmazott. Mindenik szeme vagy a számítógép, vagy pedig a maroktelefon képernyőjén időzik. Köszönök. Hallhatóan. S mivel 20–30 másodpercig nem történt semmi, „torokköszörüléssel” folytattam. És megtörtént a csoda: rám nézett egy nő. Abbahagyta a telefonos foglalkozást. Mondom: elnézést kérek, hogy a köszönésemmel megtörtem a feszült csendet, netán elvontam volna figyelmüket munkájukról. S folytatom: az Ezüst Akadémiáról szeretnék többet megtudni, mert még nem vettem részt annak előadásain. Válasz: kedden reggel kilenckor lehet iratkozni. Mondom: nem tudom, hogy egyáltalán szeretnék-e iratkozni, mert nem tudom, mikor lesznek az előadások (ugyebár egy nyugdíjasnak sem minden perce szabad), s nem tudok semmit sem az előadókról, sem a témákról stb. Azt tudom például, hogy egy étteremben lehet vacsorázni, de ott magam választhatom ki az időpontot, s az étlapról az ínyencségeket is. Csak akkor enném azt, amit elém raknának, ha néhány napi koplalás után térnék be. Ugye, megért, habár bizonyára ez a hasonlat is annyira sántít, hogy mankóval jár. Sajnálom, én erről nem tudok többet – mondja sajnálkozva a hölgy, s folytatja: a kolléganőnk (s mondja a nevet) a művelődési házban van, ott is dolgozik – hangzik a felvilágosítás. Menjen át oda, ott hátha többet tud meg. De mikor lesz újra itt? – kérdem. Majd a jövő héten.

Köszönöm – s mégis úgy döntök, sétálok egyet: elmegyek a művelődési házba. Ott találkozom a nevezett hölggyel. Mondom, mi járatban. Kedd reggel lehet iratkozni kilenc órától, de mivel a helyek száma korlátozott, ajánlatos kilenckor ott lenni – jön a válasz, amivel hamar ki akarja elégíteni kíváncsiságomat. Mondom, hogy nem csak ez érdekel, hanem a témák, előadók, időpontok. Jóindulatúan, de sután mentegetőzik: lesznek (csík)szeredai előadók, talán külföldiek is, minden téma szerepel a programban: irodalom, történelem, egészségügy. Tudna például valami pontosabbat az egészségügyi előadásokról mondani? – szólalt meg belőlem a kisördög. Mert nekem problémám van a tyúkszememmel is, s lehet, hogy itt, az emeleten is gondok vannak, s mutatok a fejemre. Mindkét téma érdekelne. Nem veszi a lapot. (De nem sütöm el az ismert megállapítást: akinek humora van, mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes. Királyhegyi Pál humoristának tulajdonítják az elmés megállapítást.) Nem rajtunk múlik, hogy nem tudunk több információval szolgálni – szabadkozik. A csíkiakon. Ők szervezik. Újból kekeckedem: de együtt Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalával, ha jól olvastam. Hát... igen – hangzik a kényszeredett válasz.

Megköszönöm a „kimerítő” tájékoztatást. Ma, kedden, 24-én feliratkoztam. S láss csodát: már közölték az előadások időpontját, s újabb kérdésemre megtoldották egy tanáccsal: ha mégis úgy dönt, hogy nem ígérkeznek elég érdekesnek az előadások, nem kell részt vennie, vagy megmondhatja a véleményét az egészről a szeredaiaknak. S mondtam: senkinek a helyét nem szeretném elvenni, hiszen korlátozott a helyek száma, s úgy vélem, fölösleges szólni, mert valószínűleg az lesz belőle, hogy egyik fülükön be, a másikon ki. Ezért lehet, hogy megírom, mert verba volant... Éppúgy, mint az imidzs, illetve imázs. (Vajon a fogalom melyik jelentésére gondolnak az ott tüsténkedők: a jó hírnévre, az arculatra vagy a látszatra? Szomorú lenne, ha az arculatra, a jó hírnévre, amelyet így igyekeznek öregbíteni. Azzal „vigasztalom” magam, hogy bizony a látszatra (tudom, hogy nem ilyen látszatról szól az „image”, de játszadozom a szó adta lehetőséggel), hiszen a látszat csalhat, s hátha ebben az esetben is csal, s így mégsem olyan szomorú a helyzet ebben a mi kulturális fővárosunkban. Merem remélni – mert mi mást tehetnék?

G. S., Sepsiszentgyörgy
(név és cím a szerkesztőségben)