Egy idő után lassabban mozgott, betegség gyötörte, „dolgozni muszáj” – hajtogatta, hiszen nálánál betegebb gyermekét kell ellássa. Ha ideje, kedve volt, szót váltottunk, kicsit mesélt, aztán fogta a seprűt, lapátot, összeszedte a lábsúrlókat az ajtók elől, porolt, sepert... iparkodott, hiszen máshol is várták. Havonta egyszer pénzért kopogott be, s ha éppen nem talált otthon, másnap újból visszajött. Soha nem kért semmit a jussán kívül, én pedig minden alkalommal többet fizettem, mint amiben megegyeztünk – így diktálta a lelkem. „Isten fizesse”... mosolyodott el mindig, s ment boltba, patikába, haza, őrkői házukba.

Nyár óta más sepri, takarítja lépcsőinket, fiatal, illedelmes pár, velük is szót váltunk, ha találkozunk, olyankor mindig eszembe jut a fekete fejkendős néni. Vajon hol és hogy van?

Minap a tömbházunk közelében láttam, megpihent éppen egy épület betonperemén. Mosolyogva fogadta köszönésem, érdeklődtem, ő meg ráérősen mesélt. A gyógyszertárból jött éppen, s előhúzza, mutatja az üres gyógyszeres dobozt – muszáj megvennie, másként igen fájdalmas a mozgás. Hívták, keresték többször is, ám dolgozni egyelőre nem tud, „elébb meg kell erősítsem magam” – mondja kissé szomorúan.

Öt gyermeket nevelt, egyik leánya nagyon beteg, folyton aggódik miatta. „Mondják is a többiek, ne búsuljak annyit, de hát milyen legyen egy anya, ha a gyermekét szenvedni látja?” – szögezi nekem a kérdést.

Népes a család, 11 unokája, 4 dédunokája van, szüleik a közeli mezőkön dolgoznak, „ha akad, mindig hoznak nekem egy tányér ételt”. Ő maga 16 évesen állt munkába, sokáig „rendesen, papírral” dolgozott, ám elismeri, rajta is múlott, hogy most nincs elegendő munkaéve. Ennek ellenére a nyugdíjpénztárnál azzal biztatták, egy szerényke nyugdíjra csak futja ennyi szolgálati időből. Éveken át járta a lépcsőket, sokszor hívták, mindig ment, dolgozott, segített, ahol kérték. Fizetségét megköszönte, s hálás volt, mert néha ruhát, élelmet is kapott, s ha elkerülték volna egymást, a „jó emberek” mindig az ajtó mellé készítették ki neki a csomagot, „cetlire írva üzenték, elvihetem”.

Figyelmesen hallgatom a talpig feketébe öltözött idős asszonyt, nem panaszkodik, de szívből jövően, őszintén mesél. Nyakában most is ott őrzi a kopott rózsafüzért, néha megszorítja a végén a feszületet. Mélyen ülő szemeit, tekintetét fürkészem, s úgy érzem, jólesik, hogy megállítottam. Mielőtt elköszönök, némi pénzt adok neki – vonakodva fogadja el, de biztatom, gyógyszerre biztosan jó lesz.

Könnycseppet morzsol el szeme sarkában, s csak annyit tudok mondani búcsúként, üresek a lépcsőink, gyakran gondolok Áci nénire...