Elbúcsúzott gyülekezetétől Lisznyó református lelkipásztora, Derzsi György. A lelkész 33 évig teljesített szolgálatot a faluban, most nyugdíjba vonult. A szeptember utolsó vasárnapján tartott kibúcsúztató istentiszteleten megjelent a falu szinte teljes lakossága, a reformátusok mellett más felekezetek hívei is összegyűltek a templomban. Jelen voltak a szomszédos települések lelkipásztorai, valamint Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperese.
A búcsúzó lelkipásztor igehirdetését a 73. zsoltár 23–26. szakaszaira alapozta, nem véletlenül: ugyanezt használta beiktatásakor is – tudtuk meg Derzsi Györgytől a kibúcsúztató utáni napokban.
Az istentiszteleten elhangzott beszámolót is megismételte a lelkész. Eszerint a 33 év során 210 temetésen, 110 keresztelőn, 55 esküvőn végzett szolgálatot, 119 konfirmanduszt nagykorúsított. A kereszteltek közül csupán 48 volt lisznyói, a konfirmanduszok közül 44 helybéli, az esketettek közül csak 11 pár lakik a faluban, százzal csökkent a gyülekezet létszáma – fűzte hozzá.
Lisznyói szolgálata alatt sikerült kívül-belül felújítani a templomot, megújult a csatornarendszer, a belső bútorzat, új csillárt szereltek fel, automatizálták a harangozást. A paplakon elsősorban a tetőt kellett rendbe tenni, de sor került fürdőszoba kiépítésére is. Sikerült felújítani a templom előtti, az államalapítás 1000. évfordulójára létesített parkot. Az itt lévő tíz emlékfa mellett a ’48–49-es forradalom, valamint az I. és II. világháború hőseinek emlékműve is megtalálható a parkban – elevenítette fel a lelkész.
A búcsúzó lelkésszel szolgálata idejének történéseiről is beszélgettünk. Szín tízessel végezte a teológiát, ott tartották volna tanítani. De haza akart jönni, Székelyföldön akart szolgálni, enélkül nem tudta volna elképzelni az életét. Ide fűzik gyökerei is, édesanyja lisznyói, Szotyorba ment férjhez. Az egyetem után Erősdön és Csomakőrösön szolgált hét évet, úgy helyezték Lisznyóba. Hosszú idő, sok minden történt Lisznyóban, ezért tovább faggattuk Derzsi Györgyöt.
Megőrizték az erdőket
– Mi volt a legnagyobb kihívás a lisznyói évek alatt? – kérdeztük a leköszönő lelkészt.
– Mondhatnám, az erdő jelentette a legnagyobb kihívást. 142 hektár erdeje volt az egyházközségnek, Bikfalva és Zágon után nekünk volt a legtöbb. Visszaszolgáltatáskor kapott belőle az esperesi hivatal, a belváros, Kökös is, de nagy nehezen ezeket vissza tudtam szerezni. 1923-ban sajátították ki, vették el az erdőket, alig 17 hektár maradt meg. Tíz éven keresztül az ortodoxok próbálták magukévá tenni. De megkaptam a régi papírokat, kiderült, 39-ig nem fizettek semmit, egyszerűen elrabolták. Próbáltak velem kiegyezni, de nem ment, így bepereltek. Két év per után végleges ítélet született javunkra. Egyértelmű volt, hiszen nekik semmi papírjuk nem volt, pedig helyben, Bukarestben is minden irattárat felforgattak. Véglegesen megnyertük, az egyházat nem tudták tovább perelni. De a nyáron feljelentették a polgármestert a korrupcióellenes ügyészségnél (Ráduly Istvánt, Uzon község polgármesterét – szerk. megj.), hogy visszaélt a hatalmával, s nem adta oda az erdőt az ortodoxoknak. Kíváncsi vagyok, ott mi lesz – elevenítette fel a visszaszolgáltatások körüli bonyodalmakat.
Gyökeresen változik a nemzetiségi összetétel
– Lisznyó most abban a helyzetben van, mint korábban Bikfalva. Sokan telepedtek le Lisznyóban, mások vasárnaponként jönnek ide az ortodox istentiszteletre. Érdekes módon elvették a felső iskolát, két tanúnak a vallomása alapján „visszakapták”, odaadták nekik. Most ott parókia van. Ott ortodox szertartás szerint keresztelnek, esketnek. Minden vasárnap harminc autó jön. Nagy a nyomás a falun. Mikor idejöttem, három román élt a faluban, ők is magyarul beszéltek. Csak a parókia százméteres körzetében eltemettem 15 magyart, lakást vásárolt 15 román, itt mellettem tíz cigány. Szomorú vagyok, mert legalább hetvenen végleg külföldre költöztek, vagy ott dolgoznak. S ez mind a fiatalság. Az utóbbi években hármat kereszteltem olyan családban, akik itt is laknak Lisznyóban. Lényegében nincs fiatal családunk. A lelkésznek a legnagyobb méreg, hogy fogy az egyházközség. A polgármesterrel együtt sokat mondjuk: ne adjátok el a házat, az unoka értékelni fogja. De nem, megöröklik a házat, s eladják. Orbán Balázs még nagy székely-magyar faluként emlegette Lisznyót... A fiatalsággal is baj van. Mikor idekerültünk, működött az IKE. Fiataljainkkal színdarabokat tanultunk, zsúfolásig tele volt a kultúrotthon az előadásokon. Elmentünk eldugott falvakba is a darabokkal. Most viszont abból a húsz tagú IKE-csapatból senki nem lakik Lisznyóban. Nincs kivel dolgozni, s ez nagy kihívás lesz az engem követő lelkész számára is.
Az egész szolgálat élmény volt
– Mi volt a legkellemesebb élmény lisznyói szolgálata alatt?
– Nem tudnék különbséget tenni egy nap és a másik között. Mindegyik élmény volt, amit itt tölthettem, együtt a lisznyóiakkal. Mikor ide kerültem, megismerkedtem Kerekes Géza bácsival, 1898-ban született, ő volt a falu mindenese. Sok érdekes dolgot elmesélt, beszélt Trianonról, világháborúkról, a falu érdekes, viselt dolgairól. Lisznyó érdekes és értékes perceit osztotta meg velem. Én akkor éreztem, hogy ez nyugdíjas állás lesz. Beiktatásomkor Pásztor esperesnek mondtam: ez nekem nyugdíjas állás lesz. Azt mondta: csak nem bolondultál meg?! De úgy látszik, csak igen, mert 33 évet itt töltöttem 86-tól. Nem volt gond. A környéken minden lelkészt feljelentettek, engem nem. De igen, 89. előtt a Securitatén. Lisznyóban volt a legtöbb „vörös pap”, az aktivista. Mikor a szekus-iratcsomómat megnéztük a leányommal Bukarestben, azt mondta: apa, jó, hogy ezek fel nem akasztottak téged.
Mindig megkapta a megfelelő hangot
A kibúcsúzó istentiszteleten a hívek közül sokan könnyeztek, vidításra szorultak. De Derzsi – mint mindig – most is megtalálta a megfelelő hangot, hogy kissé felvidítsa a gyülekezetet. Azért is megyek el, mert én az új magyar nyelvet nem ismerem. Azt a régi nyelvet beszélem, amiben azt mondják: szeretlek. Én még vacsoráztam, most vacsiznak. Én még a paradicsomot leszedtem a kertből, és szalonnával megettem. Most a vacsin parit és szalit esznek, a kovászos uborka kovi ubi lett. Generálok, inspirálok, kooperálok – én ezt nem ismerem. A tiszteletes tiszti lett, a plébános plebi. De ti megéritek – mondtam az esperesnek is –, hogy úrvacsoraosztás után hazamegy a csajszi – ezt most így mondják –, s megkérdi a férje: hol voltál? Drágám, a templomban voltam, és vettem úri vacsit – jött a válasz. Mire a férj: hoztál nekem is? – elevenítette fel a tiszteletes.
– Mindig megkaptam a kellő hangot. Olyant temettem nemrég, aki életében egyszer volt templomban. Mit tudjak róla mondani? Belekapaszkodtam abba, hogy asztalos mester volt, értette szakmáját. Ma nincsenek ilyen mesteremberek, nem kell a munka senkinek, csak a meggazdagodást, a bellérkedést nézik. Németek levetett gatyájában, ingében járunk, közben megszűnnek a mesterségeink, nincs suszter, szabó. De a régiek értették a szakmájukat, tudták, hogy a munka az érték, amit senki nem tud elvenni tőlük – mutatott rá a változásokra a lelkész.
