Váry O. Péter
Nemrég átfogó, országosan egybehangolt parlagfűirtást szervezett az Országos Környezetvédelmi Ügynökség: adott napon az önkormányzatok, az út- és vasútkezelő társaság, mezőgazdasági társulások együttesen próbálták eltüntetni az allergén gyomnövényt, és arra kérték a lakosságot, ők is csatlakozzanak az irtáshoz, amennyiben parlagfüvet találnak környezetükben. Az SOS – Parlagfű kampány eredményességéről nem készült beszámoló, de valószínűleg nem volt hiábavaló, szűkebb környezetemben, Sepsiszentgyörgyön – ahol amúgy sem jellemző e gyomnövény – nem nagyon észleltem jelenlétét, és pollenallergiás ismerősöm sem panaszkodott mostanában orrfolyásra, szemviszketésre, egyéb állandó nyavalyáira.
Nemrég vidékünket is elérte a selyemfényű puszpángmoly. Bukszusbokrok gyilkosa ez a szép nevű kártevő, pontosabban annak hernyója. Fiatalabbja a leveleknek csak egyik oldaláról rágja le a levélszövetet, ezek a levelek megsárgulnak – ez az első figyelmeztető jele annak, hogy baj ütötte fel a fejét. Már annak, aki figyel a részletekre. Én magam nem figyeltem eléggé. Kis foltban kezdett előbb sárgulni a bukszusbokor középtájt, aztán még egy folt megjelent arrébbacska, aztán már csak a csóré ágak meredeztek szembe velem. Kertészmérnök barátom azonnal tudta a jelenség okát. Nyugatról kelet felé terjed a puszpángmoly, Magyarország területén Sopron tájékán 2011 őszén figyelték meg először jelenlétét, tehát mintegy nyolc esztendő kellett, míg légvonalban azt a durván ezer kilométert megtette. Persze, akadályozták útját vegyszerekkel, de a szép nevű gyilkos mégis jött. És híre nem előzte meg. Pedig ha igen, lehetett volna védekezni ellene.
Mi a közös a parlagfűben és a puszpángmolyban azon kívül, hogy ember, illetve növény egészségére ártalmas? Hát az, hogy míg nyögve-nyelve ugyan, de végre országos szinten sikerült megszervezni egy parlagfűirtást, addig a puszpángmoly terjedését mintha hírzárlat alá vették volna az illetékes hatóságok. Holott annyi szép bukszusbokor halálát meg lehetett volna előzni a tájékoztatással. Minisztériumokat nem hibáztatok, Bukarestben mindig is más dolgokkal foglalkoztak, mint amivel kellett volna. De se szeri, se száma a különféle mezőgazdasági és környezetvédelmi ügynökségeknek és igazgatóságoknak, azonban az ország nyugati felében levő hivatalokban trónoló urak vagy hölgyek egyikőjének se jutott eszébe, hogy keletebbre levő kollégáit értesítse a közelgő bukszusvészről. És, bár egyetlen esetből általánosítani nem igazán szabadna, meg merem mégis kockáztatni a kijelentést: az ilyen dolgok miatt nem működik rendesen ez az ország. Mert nemcsak hogy a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal, hanem – és ez az igazi nagy baj –: nem is érdekli.
