És persze mindenre van vevő, az emberi hülyeség, na jó, enyhébben szólva az emberi jóhiszeműség határtalan. Mondjuk, jobban tenném, ha hallgatnék, mert már én is beleestem abba a hibába, hogy rendeltem a netről. Többek közt egy emeletes edénytartót a mosogatókagylóra és egy szintén emeletes cipőtartót. Az edénytartó még hagyján, ha nincs nagyon megterhelve, csak kicsit billeg, de egyben marad. A cipős polccal már más volt a helyzet. A képen egész jól mutatott, aztán, amikor kézhez kaptam a csomagot, és kibontottam, mereszthettem a szemem a sok műanyag botra, vagy minek is nevezzem azt a rakás akármit? És következett a hosszan tartó türelemjáték, hogy akkor miként is áll egybe az egész. Nagyjából sehogy. Amire sikerült egy szintet összehozni, és jött volna rá a másik, hát nem szétesett? Sebaj, kezdtem elölről, nem szeretem egykönnyen feladni a dolgokat. Már majdnem ujjongtam, amikor már a harmadik „emeletnél” tartottam, de korai volt az öröm. Csak nem állt meg a lábán. Jó sokáig elszórakoztam ezzel a kicsit sem könnyű kirakós játékkal, amikor úgy döntöttem, hogy feladom. Elő a pillanatragasztót, azzal kifogok rajta, ha nem is lesz tökéletes, ette fene, úgyis olyan helyen tartom majd, ahol senki sem látja. Csak álljon meg a lábán, falnak támasztom, és már jöhetnek is rá a cipők. Szinte elválaszthatatlanul összeragadtunk a tákolmányommal, de úgy tűnt, ez jó csel, kitoltam vele, nem tud szétesni. Pakolhatok rá, hurrá, végre egy helyen, szép rendben fognak sorjázni a szétcsatangoló cipőink. De akármilyen óvatosan, gyengéden bántam vele, mire az utolsó lábbeli is felkerült, a polc gondolt egyet, és lerámolt magáról mindent, összerogyott. Ott álltam egy nagy kupac előtt, most már persze a sírás küszöbén. Kőműves Kelemen jutott eszembe, ahogy álltam ott. Nézegettem, vajon valami másra jók lennének-e azok a műanyag botok – így gyűl a kacat, ugyebár. Na nem, kukába az egésszel!

Pedig isten bizony, egyszer már megfogadtam, hogy többet semmit nem rendelek. Ez akkor volt, amikor a lányomnak szánt gyönyörű, szalmasárga télikabátról kiderült, hogy fele olyan hosszú, mint a képen, ahol a szalmasárga is valahogy élénkebbnek mutatott. Hát így jár, aki nem tanul a hibájából. Persze, ezek még nem olyan mellbevágó meglepetések, mint amikor az ember nyaralni indul, lefoglal egy csodás környezetben álló, igényeinek és zsebének is megfelelő szállást és útra kel. Aztán hullafáradtan megérkezik, és azt hiszi, hogy eltévedt, nem jó helyen kötött ki, merthogy ez biza nem az! Mi ehhez képest egy rogyadozó cipőtartó vagy egy színét tévesztett, szinte gyermek méretű télikabát?

Még nincsenek unokáim, úgyhogy a fiatalító csodaszerrel várok. Hátha, mire megrendelném, továbbfejlesztik, és egyből újra csecsemő lesz belőlem. Aztán kezdhetek elölről mindent... a fenébe!