– Hogyan kerültél be a színház világába?
– Nyíregyházán nőttem fel. Tízéves lehettem, mikor Máté Gábor rendezett ott egy előadást, amibe gyerekszereplőt kerestek. Én is jelentkeztem, és végül engem vettek fel. Nagy élmény volt számomra az a munka, és elégedettek is voltak velem, mert később más gyermekszerepeket is eljátszhattam, aztán bekerültem a színház tánckarába, ahol lehetőségem nyílt statisztálni néhány előadásban. Így találkoztam Ladányi Andreával, és a mozgásszínházzal, ami nagyon megtetszett, és úgy alakult, hogy miután végeztem a gimnáziummal, fizikai színházi koreográfus-rendező szak indult Pesten, én pedig örömmel felvételiztem. Kapóra jött ez a szak, mert ötvözte a színészetet és a táncot, melyek egyaránt fontos részét képezték az életemnek. Túl kevesen jelentkeztünk, így végül abban az évben nem indult osztály, a következőben viszont Horváth Csaba és Lukács Andor indított osztályt, és engem is felvettek.

– Mikor döntöttél úgy, hogy inkább rendezéssel szeretnél foglalkozni?
– Másodéven. A színészettől egy ideig féltem, jobban hajtott a megfelelési vágy, mint a játékkedv, a rendezésben pedig nem kellett ezt így megélnem minden este. Ezenkívül nagyon izgalmasnak tűnt kívülről megfogalmazni dolgokat egy történettel kapcsolatosan. Most már sokkal nagyobb örömmel játszom, de sajnos ritkán kapok színészi feladatokat...

– Általában fontos szerepe van a mozgásnak a rendezéseidben. Tudatosan törekszel erre?
– Mindig azt keresem, hogy mi tudja a legjobban kifejezni a probléma lényegét. Nem minden előadásomban volt mozgás, de általában figyelek a testhasználatra, mindig onnan indulok ki, hogy mit jelent egy test a térben, milyen viszonyban van a másik testtel így, nem egészen realista irányból közelítem meg a szereplők közötti kapcsolatokat. És ami ugyancsak nagyon fontos számomra, hogy jelentéssel bírjon minden, ami a színpadon történik, ne csupán esztétika legyen a végeredmény.

– Hogyan kerültél kapcsolatba a sepsiszentgyörgyi színházzal?
– Két előadásomat látta Bocsárdi László Pesten, a Peer Gynt-öt meg is hívta a Reflex Fesztiválra. Ez egy ötórás, busszal utazós nagy vándorló előadás, melynek bizonyos jelenetei egy pincerendszerben játszódnak, mások templomban, tehát hatalmas projekt, aminek találtunk ugyan megfelelő helyszíneket Sepsiszentgyörgyön, de végül olyan sokba került volna elhozni a Reflexre, hogy kénytelenek voltunk lemondani. Viszont Bocsárdival hamar megtaláltuk a közös hangot, és meghívott ide rendezni.

– Miért a Barbárok?
– Már nagyon rég ért bennem az ötlet, hogy színpadra állítsam ezt a történetet, de az elbeszélő jellege és a rövidsége, töménysége miatt ennek sok akadályát láttam. Most mégis úgy éreztem, hogy ebben a közegben, ezekkel a színészekkel, a belőlük áradó erővel és energiával sikerre vihető a kísérlet. Ez pont olyan anyag, amiben keveset beszélnek az emberek, de rengeteg mindent elmondhatnak a testükkel...

– Milyen volt a munka a szentgyörgyi társulattal?
– Jó élmény volt, tetszett, hogy milyen hozzáállással dolgoznak ezek az emberek. Nagyon megszerettem őket, és annak ellenére, hogy korábban sosem jártam Szentgyörgyön, a várost is megszerettem.

– Mire jut még időd a színház mellett?
– Szeretem az extrém sportokat: kajak, sziklamászás, wakeboard, snowboard... Gyerekkorom óta gyakorlom ezeket, a családom sokat sportolt. Az egyetem alatt kissé visszaszorult ez az életemben, de mostanában egyre nagyobb igényt érzek rá. Persze azért semmi más nem érdekel annyira, mint a színház, csupán nyáron vagy a téli ünnepek után tudok időt szakítani ezekre a sportokra.

– Terved?
– Néhány rendező barátommal szeretnénk elindítani egy független társulatot Pesten, bízunk benne, hogy nagyon komoly projekt válik belőle. Mi csupán hét évre tervezünk, utána átadnánk a stafétát... Ezenkívül szeretnék új helyeken dolgozni, új embereket megismerni, új energiákat magamba szívni. Nagy örömömre Sepsiszentgyörgyön is újra rendezni fogok, hogy mit, az még titok.