László Zsuzsa
A vezetés idejére jó mélyre elásom a telefonomat a táskámba, hogy még csak véletlenül se essek kísértésbe, esetleg használni akarjam. Tőlem hívhat Tarantino is egy jó kis filmszerepért, majd visszacsörgök. Már velem is megtörtént, hogy épp faroltam ki egy parkolóból, amikor megszólalalt a telefon. Láttam, hogy a lányom hív, tudtam, hogy fontos, hát válaszoltam. Na, nem kellett volna. Bal hátsó lámpám bánta, szerencsére legalább más nem látta kárát a figyelmetlenségemnek.
Próbálom visszafogni magam a forgalomban, nem kiborulni mindenért, kemény munkát fektetek abba, hogy maradjak viszonylag nyugodt. Hellyel-közzel sikerül, de a telefonozóktól elborul az agyam. Gyalogosként és sofőrként egyaránt. Pár napja simán elüthettek volna az átjárón, ha rosszat sejtve nem torpanok meg idejében. Két sávon jönnek az autók, az innenső látva a szándékomat, hogy indulnék (mert a kresz szerint a szándék számít, ugyebár) megáll, de befut mellé egy másik, esze ágában sincs fékezni. Én már elindultam, de őrzőangyalaim vállon suhintanak, és megállok. Még jó, mert ha nem is repülök el, azért megéreztem volna ezt a „ találálkozást’’. Egy kedvesen mosolygó fiatalember integet a fülén lógó mobilja mellől, hogy pardon, bocsi, bocsi. Legalább kedves, de már tovább is hajt a telefonjával együtt.
Azt sem igazán értem (itt már én ülök az autóban), amikor szülő rángatja át a gyermekét tilosban, jó messze az átjárótól, nem néz se jobbra se balra, csak úgy hirtelen lelép a járdáról. Fontos megbeszélnivalója lehet valakivel, mert ha nem veszem észre idejében, és rosszabbak a reflexeim, minimum a telefon kirepül a kezéből. Jobb esetben, és ha nem a gyermeket kapom el. Akkor sem zavartatja magát, amikor benyomom a féket. Ő nyugodtan dumál tovább, nekem kiment a lábamból az erő, ezt most megúszták...
Aztán az sem kutya, amikor a körforgalomban kell kivédeni a csattanást, mert mobilozó barátunk elfelejti, hogy merről és honnan is van az irány.
Ha minden igaz, ezentúl büntetni fognak a vezetés közbeni kütyüzésért. Hamarabb kellett volna, nem megvárni, amíg életekbe is kerül ez a szórakozás. Persze, csak úgy diszkréten súgom meg, hogy láttam én már mobilozó rendőrt is, őket majd ki bünteti?
Nem mintha valami jófej, követendő példa lennék, nem is azért mondom, de kezdem kicsit leszoktatni magam a telefonról. Na jól van, nem leszoktatni, inkább igyekszem kevesebbet használni, és nem felkapkodni, ha kell, ha nem. Nem vagyok világsztár, sem miniszterelnök (habár helyettük, gondolom, mások kapkodják fel), aki akar, majd úgyis elér, vagy én hívom vissza. De úgy gondolom, hogy még egy agysebésznek is joga van megszusszanni néha, és kikapcsolni a telefonját.
Nem volt mindig mobilos világ, és teljesen rendben voltunk. Nem vagyunk annyira fontosak (mind), és semmi sem annyira fontos, hogy rabjai legyünk egy nyomorult kis készüléknek, hogy ilyen mértékben függjünk tőle. Most így hirtelen elképzelem, milyen is lenne egy erre kitalált terápiára, a Névtelen telefonosok csoportjába járni. Felszólalni, hogy „mobilfüggő vagyok, de már négy hónapja tiszta, óránként csak egyszer nyúlok a készülékhez”. Na jó, ez csak egy lökött kis játék, amivel unalmamban játszadozom. A többi viszont már nem játék. Végre erre az illetékesek is rájöttek, és ezentúl nem csak a tilosban való parkolásért és egyebekért fogunk fizetni. Kíváncsian és reménykedve várom a fejleményeket.
Apropó, a minap majdnem reggeltől estig telefon nélkül kószáltam, egyszerűen otthon felejtettem. És mit ad Isten, nem maradtam le semmiről, a dolgaimat is intéztem, és valahogy nyugodtabban léptem be a házba. Nem is értem...
