Puskás Attila kolozsvári polgári családba született, közép- és felsőfokú tanulmányait is szülővárosában végezte, majd Csíkszépvízre nyert kihelyezést. Onnan nemsokára Csíkszeredába került, ahol a biológia tanítása mellett jelentős részt vállalt a helyi kulturális életben is: irodalmi esteket szerveztek, színdarabokat adtak elő, a kultúrházban megünnepelték március 15-ét, az iskolában pedig diákjai bevonásával mintaparcellát hoztak létre, s próbáltak olyan paradicsomot kiter­meszteni, amely jól bírja a csíki hideget. Ténykedésére felfigyeltek, és szaktanfelügyelőnek akarták kinevezni, ám ő a felkérést visszautasította. Egyrészt azért, mert hivatástudatból választotta a tanárkodást, szerette a gyerekekkel való foglalkozást, másrészt nem akart belépni a pártba – ezt tisztsége megkövetelte volna –, illetve tartott attól is, hogy részt kell vennie a kollektivizálásban. A visszautasítás miatt önérzetében is sértett főtanfelügyelő azzal búcsúzott tőle, hogy „döntését meg ne bánja...”

Az akkor elhangzottak nem maradtak puszta szavak: kultúrszervezői munkásságát hamarosan politikai indíttatásúnak kiáltották ki, ezért 1958-ben Csíkdánfalvára helyezték át, 1959. május 12-én öt tanártársával és öt diákkal együtt letartóztatták, csak azért, mert egy XI. osztályos diákja úgy döntött, a családi háztól távol önálló életet akar élni, elhatározásáról pedig levélben értesítette szüleit, s kérte, az őt bajba keverhető verseit semmisítsék meg. Mivel semmilyen elérhetőséget nem adott meg, szülei a rendőrséghez fordultak segítségért. A segítséget megkapták, de a fiatalember verseit is. Nem elégedtek meg egyetlen letartóztatással, hanem tettestársakat keres­tek, s ha kerestek, találtak is. Tanáraként Puskás Attila jó célpont volt: édesapja Kolozsváron többek közt a Magyar Népközösség alelnöke, illetve annak utódszervezete, a Tízes Szervezet elnöke is volt, emiatt maga is megjárta Szamosújvárt, ráadásul Csíkszeredában is folyton „magyarkodott”, az 1956-os forradalmat dicsőítő verset írt – nem akárhogy kezdődött: A népek Dávidja Góliátra támadt, / megrázta ólmos szolgaláncait... –, azaz „beleillett” a képbe, s lett fővádlott. A társadalmi rend elleni felforgató tevékenység vádjával húsz év kényszermunkára ítélték. Ennek végül negyedét ülte le, általános közkegyelem révén 1964. augusztus 3-án sza­badult.

A börtönéveket követően is folyamatos megfigyelésnek és vegzálásnak volt kitéve. Tanár többé nem lehetett, végzettségéhez fűződő munkát is csak később kapott, a hetvenes évek végén azért tartottak házkutatást nála, mert egy feljelentés nyomán azt feltételezték, drogot rejteget (ám valamiért mégis iratait vizslatták figyelmesen), aztán amikor Vitéz Mihály szobránál a robbantás megtörtént, megint csak nála érdeklődtek, mit tud róla.

Helytállásáért 1990 után többször is kitüntették, de szívéhez legközelebb a 2008-ban a Sólyom László által adományozott Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt és a 2004-ben a román államtól kapott Antikommunista Ellenállásért elismerő oklevelet érzi.