– Ide figyeljetek! Nehogy lebecsüljétek a szó erejét. Minden forradalmat a költők készítettek elő, ők írták meg az indulókat, az ódákat. Hallottátok vagy olvastátok valahol Türtaiosz nevét? Sánta, nyomorék költő volt az ókorban, az athéniek csúfságból küldték a spártaiak megsegítésére. Nem gondoltak arra, hogy csoda történik, a szó csodája, Türtaiosz a sereg élén menetelt, hangosan szavalta a verseit, amelyektől a katonák úgy föllelkesültek, hogy a spártaiak megnyerték a csatát. Vigyázzatok, nagy hatalom a költészet. De ne menjünk olyan messzire. A mi Petőfi Sándorunk úgy ment a harctérre, mint más ember a templomba. Dörögtek az ágyúk itt, a szomszédunkban, Fehéregyháza határában, ami számára harangzúgás volt, s ő odadobta fiatal életét, mert tudta, mártírok nélkül eltéved a nemzet a történelemben.
Olyan volt Marci, mint egy túlhevített kazán, vörös lett az arca, hevesen gesztikulált, látszott, hogy a józan ész kontrolja megszűnt nála.
Csak főpróba volt az önképzőköri ülés. Sokkal nagyobb bajt hozott rá a szülőfalujában, Nagyajta főterén mondott beszéd.
Szokás volt a községben, hogy szürkületkor összegyűltek a fiatalok a központban, beszélgettek, mókáztak, ugratták egymást, udvaroltak, s közben a nagyvilág dolgairól is szót ejtettek.
Egy ilyen szénaillatos, nyári estén kezdte el Marci:
– Emberek! Asszonyok, lányok, fiúk! A ti nevetekben beszélek, a ti nehéz sorsotokon akarok változtatni. Azt már tudjátok, azt már megtapasztaltátok, hogy se könyörgéssel, se alázatos főhajtással nem tudjátok megpuhítani a népnyúzó kommunisták szívét, mert nekik nincs szívük. Békasó van a szívük helyett vagy nadragulya, vagy farkasalma. Cselekedni kell! Csapjunk oda nekik! Felszólítok mindenkit, tagadja meg a beszolgáltatást, ássa el a gabonát vermekbe a föld alá, a jószágot ki kell hajtani a havasi legelőre, ahol rendre őrizzük azokat. Én is vállalok éjszakai pásztorkodást. Nehogy román csobánra bízzátok az állatokat, mert az elárul. Azt még inkább kérem, sőt követelem, hogy ne írjátok alá a belépési nyilatkozatot. Ha egy-két gazda aláírja, azzal behúzza a többit. A kollektív gazdaság a jobbágyságnál is rosszabb, márpedig mi, székelyek soha nem voltunk szolgák, az országot, a magyar hazát védtük ezer éven keresztül. Ádáz tusa volt az életünk azért, hogy a vérrel fizetett kiváltságunkat meg tudjuk őrizni.
Megrettent Marci beszédétől a sokaság, egyesek eloldalogtak, mások kapkodták a fejüket, figyelték, jön-e a milícia parancsnoka. Tudták, hogy Marcinak igaza van, csak reménytelennek tartották az ellenállást. Mit tud tenni a falu népe, ha kirendelik a katonaságot?
A fiatalja, néhány suhanc és az iskola egy-két tanára azért ott maradt, szorongatták a szónok kezét, ezt soha nem felejtjük el, Marci, mondták, a szónoklatod bekerül a falu történetébe, s te második Dózsa György leszel.
A hatalom retorziója elmaradt, mert a Szabad Európa Rádió jelentette másnap:
 Budapesten kiütött a forradalom!
Ettől a hírtől váltólázba esett a falu és az egész vidék, az emberek nem mentek ki a mezőre, pedig őszi betakarodás előtt álltak, megtelt vendéggel az a néhány ház, ahol volt telepes rádió, bújták éjjel-nappal, hol sápadtan, hol kiviruló arccal hallgatták, milyen bátrak a pesti srácok, benzines palackokat dobálnak az orosz tankokra, befészkelték magukat pincékbe, aluljárókba, kanálisokba, magas toronyszobákba, onnan tüzelnek a muszkákra, felborogatják a villamosokat, barikádokat építenek, s közben egy-egy ávós pribéket fölakasztanak a lábánál fogva.
Akkor mégsem reménytelen az ellenállás? Akkor mégiscsak oda lehet csapni nekik, ahogy Marci a főtéren mondta?
Darázsfészek lett a baróti líceumból is. Este a bentlakásban akkora volt a zaj, hogy a szelíd lelkű nevelő elmenekült, bezárkózott a kicsi szobájába, s hagyta gurulni a követ lefelé a lejtőn.  
Összevissza kiabáltak:
 – Látjátok? Bátorság kell, s akkor szorul a kötél a kommunisták nyakán! – Ne legyünk gyávábbak, mint a pesti srácok! – Ej, ha ott lehetnénk! – Ezt a földindulást várta az egész világ!
Másnap elvtársak érkeztek a rajontól, IMSZ-nagygyűlést hívtak össze, s felolvasták az elítélő nyilatkozatot. Magyarországon ellenforradalom tört ki, az osztályellenség felemelte a fejét, mint a vipera, el akarják pusztítani a dolgozó nép vívmányait. A nyugati imperialisták uszítására huligánok, bűnözők ontják az ártatlan emberek vérét. Felszólítjuk a közgyűlés tagjait, kézfelemeléssel ítéljék el a magyarországi ellenforradalmat.
– Ki az, aki elítéli?
Kézerdő csapódott a magasba, a félelem akkora erővel tört rá tanárra, diákra, hogy csak a túlélés ösztöne munkált bennük, az elnyomott minden gondolatot, érzést.
Csak a megszokott farizeus álnokságból tette föl az üvegszemű elvtárs a sablonos kérdést:
– Ki az, aki tartózkodik, vagy nem ítéli el?
Egyetlen kéz emelkedett föl, a Moyses Márton karja. Nem tagadhatta meg a beszédét, amit a falu főterén tartott, és nem gyalázhatta meg a forradalmat, amiről verset írt.
– És miért nem ítéli el a pesti bűnözők, huligánok garázdálkodását Moyses elvtárs?
– Azért, mert nem tudjuk, mi történik Magyarországon. Nincsenek megbízható ismereteink, innen nem tudjuk megkülönböztetni a forradalmat az ellenforradalomtól.
Rettenetes feszültség keletkezett a teremben, a tömeg felmorajlott, aztán megdermedt, mindenki behúzta a nyakát a gallérjába, s nézte a földet.
Úgy telepedett rá az igazgatóságra és a tanári karra a félelem, mint a döghalál: Őket fogják felelősségre vonni Moyses Márton vakmerősége miatt! Hogy nevelik az ifjúságot? Románia a bolsevizmus legerősebb keleti bástyája, itt nem szimpatizálhat senki az ellenforradalmárokkal.
Idegesen, kapkodva csomagolt össze a három rajoni elvtárs, látszott rajtuk, hogy ők is félnek. A karhatalmat nem rendelték ki, így volt ideje Marcinak előkészíteni a szökést, amire félőrülten készült, amióta az első hírek Budapestről megérkeztek.
Este a fiúinternátus nagyhálója utcai barikádra hasonlított, egyesek álltak az ágyukon, mások térdepeltek, voltak, akik idegesen járkáltak föl s alá, ezek meg-megrázták egymás vállát, csinálni kell valamit, nem ülhetünk tétlenül.
Összevissza kiabáltak, akkora volt a hangorkán, alig lehetett egy-egy mondatot érteni:
– Hallottátok? A muszkák gyilkolják a pesti srácokat. – Testvéreink ők, egyidősök velünk. – Menjünk mi is! – Szökjünk meg! – A mi kezünkben is elsül a puska! – A székely soha nem volt gyáva! – Petőfi ide jött hozzánk meghalni! – Ő is odadobta fiatalon az életét. – A mi életünk se drágább.
Kisgyörgy László elszavalta a Nemzeti dalt. A ref­rént az egész háló zúgta, sokan el-elcsukló hangon mondták a szent esküt: „A magyarok istenére…”
– De hogy csináljuk? – Mit csináljunk? – Felnőtteket nem lehet beavatni! – A felnőttek gyávák! – Hogy jutunk el a határig? – Ismerős kellene, aki kalauzol, különben lelőnek a román határőrök.
S akkor érces hang süvített föl a sarokból, úgy hasította a sűrű levegőt, mint a nyílvessző:
– Hát miért voltam én kicsi koromban a magyar határszélen? Miért ettem két évig mások kenyerét? Tudjátok jól, a nagy szárasság miatt vittek engem Csíkországból Érmihályfalvára, ott végeztem a második, harmadik osztályt. Tehenet, lovat legeltettem a zónában. Mi nagycsalád vagyunk, sok testvérem van, azért kerültem ide, hozzátok, Barótra, mert itt adtak ösztöndíjat.
Angyali üdvözlet volt Bíró Benjamin hangja. Legalább négyen ragadták meg, felállították a hosszú, kecskelábú asztalra, s követelték, mondja el, hogy tudna segíteni, ha nekivágnak a nagy útnak.
Bíró Béni ezerszer, ezer változatban mesélte már az érmihályfalvi élményeket, de most eszébe jutott Ádám, a barátja, akivel vérszerződést kötött. Ő nem hagyná cserben a székelyeket.
– Ha eljutunk odáig – mondta –, csak az ablakán kell kopogni az éjszaka kellős közepén, és nyert ügyünk van.
Akkor Marci felemelte a kezét, csendre intett mindenkit, s olyan ünnepélyesen szólalt meg, mintha templomban osztana úrvacsorát:
– Fiúk! Ettől a pillanattól kezdve mi nem baróti diákok vagyunk, hanem forradalmárok. A mi hazánk nem Románia, hanem a barikád. Jól gondolja meg mindenki, s aki nem sajnálja „rongy életét”, álljon ide mellém, éjszaka indulunk Ágostonfalvára, ülünk föl a vonatra, s meg sem állunk a határszélig. Én napok óta készülök a szökésre, pénzt is kértem kölcsön Lőrinc nagybátyámtól, nektek is van bizonyára valamennyi. Meg kell venni a vonatjegyeket, anélkül a kalauz már az első pillanatban lebuktat, s mint csavargókat, átad a milíciának.
Négyen álltak Marci mellé, Bíró Benjamin, Józsa Csaba, Kovács János és Szentpáli Zoltán.
 De akkor nagyot ordított Kisgyörgy László:
– Nem engedem Zolit a halálba, ő még kicsi! Felelek érte apja, anyja előtt, segítsetek fiúk, kötözzük le, Moyses őrült forradalmár, ő csak menjen, ott a helye a barikádon!
Hatalmas dulakodás tört ki, Szentpáli Zoltán úgy védekezett, mint egy csapdába esett vadállat, de a túlerő leteperte, fölfektették az ágyra, lecsatolták a nadrágszíjakat, s azokkal a két kezét és alul a két bokáját a vaságy rúdjához kötözték. Így, gúzsba kötve, vergődött még valameddig, aztán megadta magát, és sírt, mint egy óriáscsecsemő. Haja összeborzolódott, inge kifolyt a nadrágból, szája széle vérzett.
Ezután az ajtóhoz állt a négy fiú, meghajtották a fejüket a többiek előtt, s ismét Marci szólalt meg:
– Tisztelettel és szívfájdalommal veszünk tőletek búcsút, barátaink. Megértünk titeket, végül is nem jöhet mindenki velünk a barikádra. Mi történne az iskolánkkal, székely hazánkkal, ha mindenki feláldozná magát? Maradjatok hát, annyit kérünk tőletek, hogy senki ne hagyja el most a hálót rajtunk kívül, ne riadóztassátok se a hatóságot, se a tanárokat. Mondjátok azt, csak reggel vettétek észre, hogy hiányzunk, fogalmatok sincs, hová lettünk el. S van még egy nagy kérésünk. Dobja bele ebbe a kalapba mindenki a zsebpénzét, mert nem tudjuk, mennyibe kerül a vonatjegy, azt se, hány napig kell bujkálni, kaját kell vásároljunk, hatalmas baj lenne elakadni pénzhiány miatt útközben. Nem alamizsnát kérek, mi nem koldulunk, legyen a forradalom aranyfedezete, amit adtok.
Letette a kalapot a kecskelábú asztal közepére, s az egész fiúinternátus úgy járult oda, mint úrvacsora után a hívek a perselyhez, könnyezve dobta bele mindenki azt a kevés pénzt, amit otthonról elhozott, érezték, ezzel szakrálisan részesei a forradalomnak, ők a hátország.
A négy fiú elhagyta a kedves otthont, libasorban ereszkedtek le a lejtős udvaron az utcára.
Ott ellepte őket a sötétség, szellemalakokká váltak, beléptek a történelembe, abba a labirintusba, amelynek a kijáratát még soha senki nem találta meg.
 

(folytatjuk)