Kisgyerek szaladt haza lelkesedve, s dicsekedte el a családnak, hogy harangozott a katolikus templomban. A nagymama azonban leteremtette, hogy nagy bűnt követett el, csak a református templomba szabad menni. A tízéves forma fiú nem értette, miért szidták meg, hisz mekkora élményt jelentett ez számára.
A harangozó bácsi odament a játszótérre, kiszemelte magának őt, éppen őt, pedig ott más gyerekek is voltak, s megkérdezte, segítene-e harangozni, mert a társa nem jött el, s egyedül nehéz három harangot összehúzni. A gyerek nem értette nagyanyját, miért baj az, hogy bement a katolikus templomba, hisz az is istenháza, ugyanazé az Istenné, akihez a reformátusok is imádkoznak. Miért bűn az, hogy segített, hisz azt tanítják vallásórán: segíts felebarátodon. Aztán mi a gond azzal, hogy harangozott, hisz a harangszó ugyanazért az Istenért, ugyanahhoz az Istenhez szól!
Érthetetlen ez a kirekesztés, de szerencsére nem általános, csupán egyedi esetről van szó. A kereszténységen belül a vallásháborúk kora lejárt, a véres 16. század homályba vész, és a történelemből a pozitív hatások emléke marad meg.
Napjainkban reformátorok városává vált Sepsiszentgyörgy. Öt éve Kálvin János szobrát avattuk a Vártemplom alatt, néhány napja Luther Mártonét közvetlenül az evangélikus-lutheránus templom előtt, jó hónapja a Dávid Ferencét. Utóbbit az Erzsébet parkban, igaz ugyan, hogy az unitárius templom közelében, de a katolikus istenháza mögött, ahhoz közelebb. És nem protestál a katolikus egyház, hogy egy protestáns egyházfejedelem került a szomszédságába.
Ma a reformáció emléknapja van annak okán, hogy 1517. október 31-én Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes kihirdette az egyház eltévelyedésére rámutató kilencvenöt tételét. Ezeket a hagyomány szerint a wittenbergi vártemplom kapujára függesztette ki. Ünnepnap tehát a mai. A protestáns egyházakban alkalmi istentiszteletet tartanak, ezen belül a reformátusoknál úrvacsoravételi alkalom.
Igen, ünnepnap ez a protestánsoknak. De mi a helyzet a katolikusokkal? Ők miként viszonyulnak ehhez? A jelek azt mutatják, egyre természetesebben. 2017-ben a reformáció fél évezredes jubileuma kapcsán több alkalommal nyilatkoztak katolikus egyházi elöljárók. A szembenállástól a közösségig címmel evangélikus–római katolikus közös megemlékezést tartottak a reformációról. Az egyházak közötti kapcsolatok további elmélyítését, az ökumené útján való előrehaladást segítő közös megbékélési liturgia kidolgozásának igényét is megfogalmazták.
És mi a helyzet a hívek körében? Ugyan egyre szaporodnak az ökumenikus együttlétek, csak az a gond, hogy csökken a résztvevők száma. Ez nem valami vallási egyet nem értésnek tudható be, hanem annak, hogy a mai emberek nagy hányada számára közömbös az egyház, a vallási élet. Pedig a Biblia rosszra nem tanít, csak egy gondolatot ragadjunk ki: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! Ez utópiának hangzik, de azért igyekezni kell(ene) legalább megérteni, elfogadni felebarátainkat, hogy ez a világ jobbá váljék. Belső reformációra ma is szükség van.