Rettenetes ez a gondolat, mégis otthonos, megnyugtató, hogy van valami örök, állandó az életünkben. Hogy itt végre utolérhetjük magunkat, letehetjük a terheket. És találkozhatunk. A találkozás reménye még kecsegtető is. Persze nem tudjuk, hogy milyen lesz odaát, hogy szeretteink melyik arcát látjuk majd, hogy felismerjük-e egymást, hisz a nagymamák gyermekek is voltak, és az ő nagymamáik nagymamái is gyermekek voltak egykoron. Hihetetlen, hogy van egy hely, ahol mind együtt vannak, és várnak ránk. Meseszerűnek tűnik, és mégis tudjuk, hogy így van. Különben nem tudnánk elengedni őket, újraszervezni az életünket, felkelni a másnap reggeleken, elfogadni, mosolyogni, élni. Minél többen elhagynak, annál biztosabban tudjuk, hogy nem lehet ilyen szomorú a vége, hogy lesz ott még valami. Valójában ez a remény hoz ki a temetőbe is. Ezért gyújtunk gyertyát, ezért kulcsoljuk imára a kezünket. Az nem lehet, hogy csak a múlt van, és jövő nincs. Mert a múlt sincs már...

Milyen rettentő nagy titok számunkra az idő. Képtelenek vagyunk tetten érni, csak a hiányokban érezzük a jelenlétét. Hogy egyszer ott ültünk az asztal mellett, a kórházi ágy szélén, hogy éreztük egy kéz melegét, együtt sétáltunk, hallottuk, amint altatódalt suttog a fülünkbe... Valójában lehetőség az idő. Mozdulatok, hangok, érintések lehetősége. Terveké, reményeké, szavakba foglalt gondolatoké. Az együtt töltött vidám pillanatoké vagy az örök elérhetetlen utáni vágyakozásé.

Pár napja mesélte egy ismerős néni, hogy éppen halottak napja után veszítette el a férjét. Kisétáltak a temetőbe, rendbe tették a sírt, aztán leültek a szélére, és elnevették, hogy azért jobb itt, kint üldögélni, a napsütésben... Ha tudták volna, hogy utoljára ülnek ott együtt, biztosan nem nevettek volna.

Jó nekünk, amíg nem tudjuk, hogy holnap mire számíthatunk. Amíg elhozhatjuk a virágokat, meggyújthatjuk a gyertyát, emlékezhetünk. Amíg nem ismerjük a titkokat, és abban bízhatunk, hogy végtelenből a végtelen felé tartunk. Mert nem azzal kezdődött, hogy magunkra eszméltünk, és bizonyára nem is azzal fog véget érni, hogy elveszítjük a tudatunkat. Ha csak annyi lenne, amennyit látunk a világból, végtelenül szomorú és reménytelen volna az életünk. Egy név, néhány lapátnyi föld, pár fonnyadó virágcsokor. És egy-két sárga falevél, amit leseprünk a sírról.