Fát tettem a tűzre és visszatértem hallgatózni. Nemsokára újra jött a hang. Most a kutya is hallotta, szaglászott egyet a környéken, de hamar visszajött, inkább velem próbált játszani. Csaholt, kaparta a földet, ugrott rám, és annyit zajongott, hogy végül bezártam egy ketrecbe az udvar másik végében, én pedig megálltam a téglarakás mellett, és a lélegzetemet is visszafojtva próbáltam rájönni, hogy hol mocorog az egér. A fejszenyelet vettem kézbe, amely pár napja tört bele egy farönkbe, és átgondoltam az utóbbi hetek történetét.

Ennyi egerünk még soha nem volt, mint ezen az őszön, aminek az lehet az oka, hogy tavaly elpusztult a macska, amelyik ilyenkor mindig a kazánház padlásán aludt, a kémény mellett. Talán nem véletlen, hogy először a kazánházban tűnt fel az egér, ahol egy éjszaka olyan hangosan rágott, hogy azt hittük, bent van a lakásban, a konyhaszekrény mögött. Szerencsére elég gyorsan sikerült elkapnom. A következő azonban egérutat nyert, ezért szabadságot vettem ki, hogy csemperagasztóval, betonnal, építkezési habbal, fa- és vasdarabokkal eltorlaszoljam a kazánház felé vezető útjait. Sajnos, ez csak ideig-óráig működött. A ragacs már hatásosabb volt, hármat is kifogott.

Újra kaparászik, de a mozgása nem látszik a fólia alatt. Aztán csend. Később újra szabadságra mentem, mert mondták a szomszédok, hogy a mi pajtánk alól járnak át hozzájuk a patkányok, utat ástak a téglafal alatt. Én a pajtában sosem láttam patkányt, de a padozat alatt néha hallottam a mocorgást, és szörnyen bosszantott, hogy valóban ott tanyázhatnak. Pedig állataink sincsenek, csak lomtárnak használjuk a pajtát... Az újabb szabadság alatt mindent kihordtam, felszedtem a padozatot, kavicsot-homokot hozattam, kőműveseket hívtam, és lebetonoztuk a pajta alját. Később a téglák közti lyukakat is betömködtem betonnal. Pár napja pakoltam vissza a sok kacatot.

Újra hallom a motoszkálást, aztán újra csend. Mérget is letehetnék, de féltem a kutyát. És mi van, ha valahol a farakás alatt múlnak ki, egész télen ott bűzlenek, s nem fogunk odaférni?...

Ismét mocorog, ezúttal kicsit bátrabban. Mintha látnám is, ahogy mozdítja a fóliát, alig észrevehetően. Ott van. Egy icipicit előrelépek, leguggolok, emelem a fejszenyelet. Újra csend lesz, és semmi mozgás. Nem ütök, biztosra akarok menni. Elöl nyüszít a kutya. Szegény kisegér vajon érzi-e, hogy mi vár rá? Hogy a következő mozdulata végzetes lehet? De van-e jogom elvenni az életét?

Írnom kellene, s itt röhögtetem magam ezzel a fejszenyéllel. Kellene egy macska, nem is tudom, hogy miért nem szerzünk egyet. A kutya sem lenne egyedül naphosszat... Na? Elindulnál végre? Nem indul, talán elaludt. Én meg miattuk nem tudok nyugodtan aludni. Egy éjszaka arra ébredtem, hogy kapar a padláson. Felöltöztem, felmentem egy elemlámpával, és döngettem egy sort, ahol a hangot hallottam. Szerencsére semmi nyomát nem láttam. De hát mi más lehetett? Mennyi idő és bosszúság! Most is itt állok, és telnek a drága percek...

Mozdul a fólia, és mintha látnám, ahogy mászik alatta. Most! Odacsapok. Hallgatózom, figyelek. Csend. Sokat nem szenvedett – gondolom magamban. A feleségem kiszól: „Nem jössz vacsorázni?” Eldöntöm, hogy majd reggel kiszedem onnan, s indulnék be. De akkor újra megmozdul, ugyanazon a helyen. A mindenedet! És csapom és csapom, ott és mellette, és mindenhol, ahol csak sejtem, hogy megbújhat. Ilyen féktelen düh dolgozhat egy ámokfutóban...

Végre abbahagyom. Újra csend van, de most valahogy más a csend. Lehet, hogy tévedek? Mintha kicsit reménykednék, hogy újra megmozdul, de inkább nem várom meg. Reggel, a napfénynél majd minden kiderül.