Ékszerteknősünk, Tuszi is élte a hüllők jellegzetes életét: hol napozott a villanyégő melegénél, hol hűsölt maroknyi tócsájában. Hol található a szíve, azt csak sejteni lehetett a páncél miatt, de hogy ,,nagy szíve volt", az biztos.

Az apró húsdarabkákat kézből adtuk neki, hogy ne ejtse el, és ne bugyutáskodjon a víz alatt, amíg valahogy csőrszerű szájába veszi. Hála a gondoskodásnak, szép nagyra nőtt, de az ételt változatlanul csak a kezünkből fogadta el.

Telt-múlt az idő, már társat is kapott, és élte csendes napjait, amikor rájöttünk, hogy kinőtte a terráriumot. Ráadásul megtudtuk, hogy a tojó a homokba dugja tojásait, amikor eljön az ideje, és ha nem talál megfelelő helyet, akár bele is pusztul.

Hosszas tanakodás után fájdalmas, de jövőt ígérő döntésre jutottunk. Kerestünk egy befogadó állatkertet egy szép, zöldellő partú kicsi tóval, ahol kedvencünk boldogan élhet az övéi között.

Nagy volt a szomorúság, amikor a vízbe eresztettük a két teknőst. A későbbi jövevény hamar elmerült az iszapban, de Tuszi követett minket a tó körül. Ahogy távolodtunk, ő közeledett felénk.

Azt mondják a szakemberek, hogy füle igazán nincs is, a szeme is gyenge a többi hüllőéhez képest, így nem tudtuk eldönteni, hogy a hang, a kép fogta-e meg igazán. Abban azonban egyetértettünk, hogy a nagy és érző szíve hozta őt mindannyiszor vissza.

Azóta sok év telt el, de valahányszor egy zárkózott, mogorva ember kerül az utamba, Tuszira gondolok, és arra, hogy sok ember páncél mögé rejti a szívét, nehogy sebezhetőnek tűnjék.