– Húzzátok le a cipőtöket, bújjatok ki a pulóverből, rúgjátok le a nadrágot, gatyát – mondta Abigél néni –, s gyorsan be a fürdőkádba. Olyan vékony suhancok vagytok, elfértek benne mindketten. Le kell mosni magatokról a port, a sarat, ami rátok rakódott, Péter bácsi pizsamáiból kaptok egyet-egyet, kicsit feltűritek a hosszú ujját, ha kidugjátok a praclikat, meg tudjátok fogni a kést, a villát, s abban, hogy a szátokat megtaláljátok, holtbiztos vagyok, éhesek lehettek, mint a farkasok.

A fürdőkád, a meleg víz enyhített a fiúk kínjain, még illatosítószert is tett Abigél néni a vízbe, azt mondta, sampon, de ők nem is hallottak mostanig róla. Amikor alaposan lecsutakolták magukat, megtörülköztek, s fölvették a felnőtt méretű pizsamákat, alig ismertek egymásra.
Így ültek asztalhoz, mert a szétszakadozott pulóverek s a kiszakadt térdű nadrágok a kukában landoltak.
– Majd kaptok másokat, a rokonságban, a barátoknál nőttek már ki aranyifjak nektek való ruhát, itt nagy divat az ajándékozás.

Hatalmas paradicsomokat szeletelt fel Abigél néni, más zöldség nem volt a háznál, ez is a kis háztáji kertjükben termett a város szélén, szeptemberben takarították be, s mostanig érlelték az erkélyen. Onnan, a háztájiból jöttek haza, amikor fölvették az úti vándorokat, gereblyéztek, gazt égettek, a tél előtti utolsó munkálatokat végezték.
Szalámi, vaj akadt a háznál, némán falatoztak. De előtte elmondták a Jővel Jézus, légy vendégünk… imádságot, ami nyugtatta a fiúkat, ha az Úrhoz fohászkodnak ezek az emberek, az ő oldalukon állnak, nem mondták, de bizonyára gyűlölik a kommunistákat.

Elsőnek Péter bácsi szólalt meg, erőltette a vidámságot, igyekezett elterelni a sötét gondolatokat:
– Hát ti igazán a paradicsomkertben érezhetitek magatokat. Mi elsősorban paradicsomot termelünk a kis kertünkben, még ilyenkor, november elején is van néhány zöld bogyó, amiből savanyúságot csinálunk. A paradicsomnak köszönhetitek, hogy most asztal mellett ültök, nem kóboroltok a hideg utcákon, ahol úgy járőröznek most a katonák, rendőrök, mint a veszett kutyák. Ellenforradalmárokat keresnek ott is, ahol nincsenek, titeket bizonyára percek alatt elcsípnek, s bekísértek volna az őrsre.

Háromszobás volt a Szalay házaspár lakosztálya, háló, egy dolgozószoba, amelyik könyvtár, nappali és rajzműhely is volt egyben, és egy vendégszoba. A fiúk felismerték a nappali falán Picasso képeinek reprodukcióit, Az avignoni kisasszonyok volt az egyik, a Guernica a másik, ellentétezésnek a Békegalamb, otthon, Baróton a rajztanáruk beszélt nekik a híres festőről, diafilmet is vetített.
A vendégszobában vetett ágyat Abigél, s gyorsan paplan alá dugta az égből pottyant vendégeket, siettek lefeküdni, mert szokásuk szerint éjszaka, sötétben vagy félhomályban beszélték meg a súlyos, nehéz dolgaikat. A lehallgatókészülékek miatt alakult ki ez a suttog a párna életmód, sokszor csak a szájuk mozgott, de annyira ismerték egymás gondolatait, szinte felesleges volt a nyelv.

– Mit csináljunk, édes Abigélom?
– Várj, gondolkozzam!
– Mi lenne, ha szólnánk édesapádnak?
– Tudod, mennyire figyelik a papokat!
– A te apád soha nem politizált.
– Jó, elmegyek holnap hozzájuk.
– Talán akad megbízható hívő a gyülekezetben.
– Nem elég a hívő. Hivatalnok kell.
– Várj csak! A húgom, Mariska férje, Jeney a tanácsnál dolgozik.
– De a számfejtő osztályon.
– Az igaz, de lehet barátja az anyakönyvi hiva­talnál.
– Tudod, mit? Felállítunk egy csapatot. Édesapám nem politizál, de bátor ember, ő, te, én, a húgod férje beállítunk az árvaotthon igazgatójához. A tömeg mindig bizalmat kelt, a fa is csak az erdőben érzi jól magát. Ha ilyen sokan adjuk elő, mekkora bajban van ez a két peregrinus, hátha megnyitja az irattárát az igazgató, bejegyzi őket, vagy kiad valamilyen igazolványt, amellyel elmehetünk a rendőrségre, bejelentjük, hogy a zavaros időkben elvesztek a személyi igazolványok, állítsanak ki újakat.
– Jól van, te angyal, úgy legyen.

Leoltották a villanyt, megölelték egymást, s Péter odasúgta:
– Ugye, Édes, ilyen nagy nap után nem maradhat el a szerelem? Gyermektelenek voltunk mostanig, de mától fogva, legalábbis a lelkünkben, van két fiunk. Gyere, száguldjunk vissza az időben a nászéjszakánkig. Akarod?
Péter megszokott mozdulatokkal simogatott, Abigél átölelte a társa nyakát, és elmerültek a szerelem-tengerben, ahol bóbitás szirma nő a szívnek, ahol megnyílik a tűzrózsa kelyhe, magába fogadja az életfát, és a ritmus két vállra fekteti a halált.

Másnap reggel telefonáltak a tervezőintézetbe, szabadnapot kértek halaszhatatlan ügy elintézése végett, s gyors reggeli után elmentek a parókiára Kelemen Boldizsár tiszteletes úrhoz, Abigél apjához. Bemutatták neki Benjamint és Csabát, elmondták azt, amit tegnap este kiokoskodtak, s tanácsát kérték.
– Nehéz eset – mondta a pap. – Könnyen rátok sütik a legnagyobb vádat, azt, hogy ellenforradalmárokat bujtogattok. A világháborúban nem volt ekkora veszélyben az, aki befogadta a zsidókat, szeretett elvtársaink túltesznek a nácikon. De segíteni kell, ez a két fiú nem kerülhet a hóhérok kezébe, ki tudja, mit követnének el velük? Nem árvaotthon kell ide, hanem matrikula, az egyetlen megoldás, ha sikerül nekik duplumot szerezni fiktív születési bizonyítványról, s annak alapján kiadná a rendőrség a személyit. Meg kell győznünk valakit az anyakönyvi hivatalban a hamisításra.

– Menjünk el a férjem sógorához, édesapám – mondta Abigél. – Híres bürokrata, irodafőnök, ha ő is velünk jön, több bizalma lehet az anyakönyvvezetőnek.
– Rendben – szólt Kelemen Boldizsár tiszteletes –, de a két lurkót itt hagyjuk a parókián, nem tanácsos velük mutatkozni, elég gyakoriak az igazoltatások. Milyen vallásúak vagytok?
– Én katolikus.
– Én református.
Hangzott a két válasz.

– No, attól még olvashattok Bibliát. A katolikus, a református, de még az unitárius is közös gyökérből hajtott ki. Csak jó keresztények legyetek! Keressétek meg Jónás történetét, akit elnyelt a cethal, példabeszédnek is jó, éppen oda akarunk titeket is eldugni a világ szeme elől, az óriáshal gyomrába. Mondanom sem kell, hogy Jónás könyvében találjátok meg.
Így most már háromtagú volt a mentőcsapat, s ahogy nőtt a létszám, úgy izmosodott bennük a remény, sikerülni fog kimenteni a farkas szájából a bárányt.
Péter ment föl egyedül a sógorához, feltűnő lett volna a csődület. Egyedül volt az irodában Dezső, kicsit mereven, de kezet fogott, leültette, s máris hangzott a hivatalos kérdés:
– Mivel szolgálhatok, kérlekalásan?

Jeney Dezső valóban mintapéldánya volt a világ összes hivatalnokának. Halántékán őszült a haj, fekete keretes szemüvege villogott, mint két szemafor, szürke volt az öltönye, kék nyakkendőjén hibátlan bog, félcipője fényes, zoknija világossárga, ujján pecsétgyűrű, csuklói fölött négyszögletű mandzsettagombok villogtak, összeszorított ajkai mintha egybeforrtak volna, frissen borotvált arca kékesen derengett.
Péter elmesélt mindent, a véletlen találkozást az útszélen, az éjszaka kifundált tervet, azt sem hallgatta el, ha minden sikerül, örökbe fogadják a fiúkat.

Nagy hallgatás követte a beszámolót. Jeney Dezső karba font kezekkel szoborrá merevedett, hátradőlt a hatalmas íróasztala mögött, két vonalvékony ajakát úgy összepréselte, mintha azokat sohase akarta volna többet kinyitni. Kínos csend után szólalt meg:
– Tudod, Péter, hogy a szabadságoddal játszol? Tudod, hogy utánad engem is bedutyiznak, s a húgodat, Mariskát meghurcolják, ha ebből botrány keletkezik? Itt nem arról van szó, hogy ti forradalmárokat bujtogattok, ezek a diákok, ahogy elmesélted, életükben nem láttak puskát, s azt a hagymázas őrületet, hogy ők harcolni szöktek át a határon, el kell felejteni, remélem, nekik sem jár el a szájuk. Itt van egy sokkal nagyobb veszély, az embercsempészet. A két ország között kiadatási szerződés áll fenn, a szocialista tábor nagyon vigyáz arra, ne sétifikáljanak szabadon az emberek, ráadásul ezek a gyermekek kiskorúak. Javaslom, jelentsétek a hatóságoknak, azok visszatoloncolják őket oda, ahonnan jöttek. Valamilyen Barótot emlegettél. Nem?
– Ne legyen kőből a szíved, Dezső! – csattant fel Péter. – Nemcsak paragrafusok léteznek, lelke is van az embernek. Tőled távol áll a politika, mi sem vagyunk közéleti emberek, de annyit tudunk, hogy olyan mély gödörbe lökték a román bolsevisták az erdélyi magyarokat, amilyenben még a török időkben sem voltak. El tudod képzelni, mit követ el a hírhedt Securitate ezzel a két naiv gyermekkel, ha újból a karmaiba kerülnek? Azok a süketnémából is kiverik a vallomást, olyan bűnöket fognak bevallani, amelyek meg sem fordultak a fejükben. S még nem is mondtam neked, Dezső, hogy mi hiszünk a gondviselésben, az Úr akarta, hogy megálljunk az öreg járgányunkkal az út szélén s felvegyük a fiúkat. Ha sikerül a honosítás, örökbe fogadjuk őket. Kár, hogy még nem találkoztatok, olyan tisztesség ragyog az arcukon, amilyent ezzel a te híres lupe micsodáddal, amivel az aktákat kukucskálod, sem lehet találni hetedhét országban.

Jeney idegesen kezdett dobolni az asztalon az ujjbegyeivel. Nem vérségi rokonság kapcsolta őt Abi­gélhez és Péterhez, de szerette ezt a két álmodozó embert, akiknek legnagyobb bánatuk az, hogy nem lehet gyermekük. Mindketten tervezőmérnökök, sokszor beszéltek arról, ha összejött a társaság, hogy még egy vasbeton oszlopba, egy vasúti hídba, sőt, egy kocka alakú panelházba is bele lehet építeni az álmokat.
– Hát, ide figyelj, Péter! Ismered az én hatáskörömet, tudhatod, hogy itt, az én hivatalomban semmit sem tehetek. De ismerősöm van mindenfelé, az anyakönyvi hivatalba én protezsáltam be egy özvegyet, Kreuzernét, akinek három apró gyereke van, ha ő vállalja a hamisítást, akkor nyert ügyetek van. Hétvégén elküldöm hozzátok, fogadjátok szívélyesen, bőkezűen, addig dugjátok el a baróti, vagy mit tudom én, honnan való fiúkat, ne csatangoljanak az utcákon, egy igazoltatásnál azonnal lebuknak.

Péter boldogan szaladt le a lépcsőn, világosbarna, hullámos haja szállt utána, kék szeme ragyogott, amikor megölelte a feleségét és az apósát. Odasúgta nekik:
– Talán sikerül!

(folytatjuk)