A Mnémosyne egy performance-szal egybekötött fényképészeti kiállítás, amelyet a színház kamaratermében láthatnak az érdeklődők. A közönség előbb a kiállítótérbe lép be, melynek falán rendkívül bizarr képek fogadják: olyan figurák ugyanis a fotók főszereplői, amilyenekkel ritkán találkozhatunk a valóságban.

A körvonalukból ítélve békák lehetnek, de ez korántsem egyértelmű, hisz sem a fejük, sem a testrészeik nem látszanak tisztán, valójában csupán a körvonaluk mutat határozott formát, vagy még az sem. A kiállítótér közepén egy óriási fekete doboz áll, melyben aprócska színpad és nézőtér van berendezve, és ahová nemsokára beinvitálják a nézőket, hogy megtekintsék a művész rövid produkcióját. Az előadó egy befáslizott arcú, múmiaszerű, megtört mozgású figurát alakít, aki előbb egy pálcára tűzött békafigurát mutat be, majd egy ahhoz hasonlatos, befáslizott macskát és egy kitömött madarat. Közben önmaga alteregóját, egy kitömött embert is behoz a térbe, egy állatra emlékeztető gyurmafigurából unikornist formál, és mindezeket gondosan beállítva a színpadon, végül felvillantja egy vaku fényét. A függöny úgy ereszkedett alá, mintha egy óriási polaroid fotó jelenne meg előttünk, mely azonban kissé különbözik attól, amire számítunk.

Előadás után a művész maga tartott tárlatvezetést, sok-sok kérdésünkre megadva ezzel a választ. A délvidéki Magyarkanizsán, ahol született, és ahol jelenleg van egy háza, egyszer éppen biciklivel tartott hazafelé, amikor észrevett az úton egy széttaposott és kiszáradt békát. Gyermekkora óta ismerős volt neki ez a kép, gyakran látott ilyeneket az autók alatt, de ezúttal egy hirtelen ötlettől vezérelve hazavitte, és lefotózta. A fotón rendkívül drámainak tűnt számára, „kicsit groteszk, de egyben szörnyű is volt, tudván, hogy miről van szó”. Mint elmesélte, otthon az asztalán különböző tárgyakat őrizget, és ezek mellé rakosgatva egészen különös karaktereket nyert az állat, ezért később egy másikat is hazavitt, majd módszeresen körbejárta a Tisza-parti utcákat, és több mint háromszáz ilyen kiszáradt békát gyűjtött össze. Valójában ezekből, és néhány hasonló talált tárgyból – kiszáradt egerek, konzervesdobozok és egy mumifikálódott macska! – állította össze ezt a „kanizsai társulatot” és készítette el a fotósorozatot, annak egy részéhez komolyabb díszletet is használva.

Ezután jött az ötlet, hogy egy performance-ot is rendeljen a kiállítás mellé, annál is inkább, hogy a rajztól eltérően a fotográfiával eddig még soha nem próbálta összekapcsolni a színházat, a fényképezés aktusát még soha nem vitte színpadra. Előbb egy nagyon hosszú, hatórás előadást talált ki, mely során a nézők előtt állította volna össze ezeket a képeket, de mivel ez technikailag nagyon nehezen lett volna kivitelezhető, és többéves felkészülést igényelt volna, végül eldöntötte, hogy mindezt egyetlen gesztusban fogja megmutatni. Így jutott el a mostani előadáshoz. A tárlatvezetés során Nagy József azt is elmesélte, hogy miért éppen ezeket a tárgyakat használta a performance-hoz. Mesélt egy barátja vadmacskájáról, egy seregélyről, melyet ő maga talált, de nem tudta megmenteni, a gyurmából formált mitikus egyszarvúról, az egyes képeken látható tárgyakról és kellékekről, a fotók technikai kivitelezéséről és önmagáról mint képzőművészről, aki ma már nemigen tud színház nélkül gondolkodni. A nézők kérdései nyomán kanizsai gyökerei is szóba kerültek, és azt is megtudhattuk, hogy előadása címét Aby Warburg művészettörténész Mnemosyne Atlas nevű munkája ihlette, és nem a mitológiára, hanem magára az emlékezetre utal. A kiállítás első és utolsó képén maga is megjelenik – árulta el végezetül, és el is mesélte, hogy hogyan születtek ezek a fotók.