Sebaj, mondom, ha jobbat nem kapok, majd hívom. Másnap hív, hogy nem szóltam vissza, de épp erre van útja. Felhívok mást is, közel 20 százalékkal jobb méterárat mond, de csak jó hónap múlva tudja vállalni a munkát. További érdeklődésemre biztosít, hogy nem dolgozik egyéb, rejtett költségekkel.

Lemérem, hogy körülbelül mekkora részen kéne dolgozni, és felhívom a drágább iparost, hogy sajnálom, de mással dolgoztatok. Erősködik, hogy azért mondott nagyobb árat, mert kenyér és kenyér között is különbség van, ők nagyon jó anyagot használnak, úgy dolgoznak, hogy elégedett legyen az ügyfél, és nekem most kivételesen 35 lejért is megcsinálják. Rákérdezek, ha már kint volt, mégis hány méterre becsüli a munkát, harapófogózás után mondja, hogy vagy húszra. Nincs egyéb rejtett költség? Hebegés, hát-ozás, körmondat után: nincs, 35 lejben lesz.

Ha már ilyen elfogadhatóvá vált, és holnap jönnének, adok esélyt nekik, gondolom.

Másnap jönnek is, azzal kezdem, hogy akkor becsülje meg, mérjük le, de nem-nem, azt majd csak a végén lehet. Rájuk hagyom, hiszen a részletekben megegyeztünk, és már lemértem, kiszámoltam, mennyi az annyi, nincs, ahogy átvágjanak. Dolgoznak, felkerült már több mint fele a csatornának, kapnak előlegben 150 lejt cigire, kávét is adok, amit köszönve rögtön rávágják, hogy majd levonják a végén, mert az sincs ingyen. Majd mutatnak egy szeges deszkát, amelyet nálam kaptak, hogy rálépett a kolléga, drága a tetanuszoltás... Senki sem úgy néz ki, mintha megsebesült volna, biztos rosszul hallottam, meg amúgy is a cég fizeti a munkabalesetet, hallgatok.

Megy a munka, páran leléptek közben, aki ott maradt, eldicsekszi, hogy ők a Rapidok, mert egyszerre többen jönnek, és azonnal, egy nap alatt kész vannak ilyen nagyobb munkákkal is. Amikor elkészültek, mondom, mérjük le, hány méterben is vagyunk, de visszautasít, majd a főnökkel. Megjön, leül ez a mes­terember, a főnök diktál: 35 akkor a félkör csatorna métere, 135 a zárt csatornáé... A mesterember visszakérdez: 135? Elmosolyodom, és hagyom a sok sorolást végbemenni, ám a végösszeg 5000 lej a számított 1500 helyett. Mondom, hogy ennyit nem tudok adni, távol is esik ez az 50 méter a becsült 20-tól, meg attól a 35–40-től is, amit én számoltam. A főnök barátságosan ajánlja, hogy ne akarjunk szőrszálhasogatók lenni, de én kitartok a méterek összeszámolása mellett.

Kiderül, hogy a folyóméter a szakmában nem azt jelenti, amennyit lemérek az elkészült csatornán, hanem hogy hány darab méteres elemből áll össze. Kínomban telefonos segítségül hívtam a másik bádogost, kihangosítva, hogy magyarázza el, mi a folyóméter, és más-más ára van-e a félhengerre és a teljesre. Megerősítette az álláspontomat, lassan engedtem a csillapításnak, hogy hagyjam, ne mással, velük beszéljem tovább. Mondja: akkor centizzünk. Elkezdik előttem méregetni, ahol a becslésemnél több lett, megjegyzi, hogy kellett nekem centizgetés... de végeredményben csekély 10 méterrel kevesebb jön ki. Mondom, hogy én 1500-at számoltam adni a 35 lejjel, és itt nem sokkal több jön ki, ha nem vesszük a 135-ös árat. Jó, a 135-öt elengedik, de a bazinokat, levezető részeket külön kell számolni, hogy bár az anyag jöjjön ki nekik. Belementem, erre a főnök: na, ha mi ennyit engedtünk, még egy 500 lej, hogy nekünk is legyen jó! Nem-nem, mondom. Szörnyülködnek, egyikük le is gorombít. A mester­emberrel elmegyek a pénzt odaadni: nyomatékosítja, hogy góré korban van, nem olyan fiatal, mint én, nem gyermek. Jól van, mielőtt átnyújtom a megegyezett összeget, még rákérdezek, hogy akkor az előleget levonjuk belőle? Meghökken: csak nem akarom! Ő nem gyermek... Sajnálom, nem fáradok, kívánom családjának is a legjobbakat.

Visszafelé eszembe jut, hogy hívhattam volna munkaügyi vagy a fogyasztóvédelmi felügyelőket: lehet, hogy jobban ment volna az alkudozás. Vagy adhattam volna feláron a drága feleségem által főzött kávét...

Lefárasztottak, de amúgy szép munka, még jó, hogy esőzések előtt meglett –  gondoltam. Aztán eleredt az eső, a bejáratnál az új, Lengyelországból hozott, nem akármilyen csatorna vége az összeillesztésnél csepeg... Hívhatnám őket vissza, vagy egyenesen a fogyasztóvédelmet – ha nem lenne ott is a talpig jóindulatú főnök gyanúban, mert olyan szűk az utcánk, hogy józanul is nehéz ki-be járni... Ne fáradjunk tovább, kis szilikonnal, remélem, megoldom magam, az olvasók pedig tanulnak a káromból, hogy manapság sem érdemes a méltán gyanúsaknak engedni, megbízást adni, mert marad a kár és szégyen, hogy átvertek.

Zs. L., Sepsiszentgyörgy