Jeney Dezső magához hívatta az özvegyet, egy cédulára ráfirkantotta a Szalayék címét, de nem mondta meg, mit akarnak tőle, azt viszont a lelkére kötötte, sőt, meg is fenyegette, nehogy eljárjon a szája. Így a nagy irodafőnök kimaradt az összeesküvésből, mosta a kezeit, mint Pilátus.
A díszes ebéd után beküldték Benjamint és Csabát a vendégszobába, Abigél leszedte az asztalt, hímzett terítővel takarta le, s közepére letette a Bibliát.
Különös hangulatot teremtett ezzel, Kreuzerné megriadt, mintha a törvényszéken lennénk, gondolta, mostanig is sejtette, hogy itt valamilyen titkot fognak megosztani vele; a Biblia szent könyv, de félelmetes is lehet, ha arra esküdni kell.
Abigél labilis, túlérzékeny idegrendszerével alkalmatlan lett volna az asszony beavatására, ezért Péter adta elő mély, zengő hangján az erdélyi fiúk történetét.
– Súlyos, kényes ügy miatt küldte hozzánk önt Jeney úr, kedves Kreuzerné. Vagy helyesebben Jeney elvtárs. Arra kérem, ne ijedjen meg, nehéz időket élünk, mindenki fél, de a jóság még nem veszett ki teljesen az emberekből. Ez a pislákoló mécses vezette el idáig az emberi fajzatot, s ezután sem vethetjük a tekintetünket más egyébre a sötétülő térben, amelyben baktatunk. Két erdélyi diákot kell megmenteni a börtöntől. Szinte hihetetlen, amit cselekedtek, az ész alkalmatlan, hogy felfogja, csak a lélek rezonátorai tudják érzékelni azt, ami bennük lejátszódhatott. Képzelje, hallották a rádióban, hogy Pesten kitört a forradalom, ők éjszaka, négykézláb kúszva-mászva átszöktek a határon, harcolni akartak a pesti srácokkal a barikádokon. Naiv, felelőtlen vállalkozás volt, elismerem, s amint azt maga is tudja, elkéstek, tőlünk tudták meg, amikor az út szélén megálltunk, s fölvettük őket, hogy a szovjet csapatok leverték a lázadást, mészárszék lett drága hazánkból. A legnagyobb baj az, kedves Kreuzerné – folytatta Péter –, hogy számukra nincs visszaút, végzetes csapdába esett ez a két erdélyi gyerek. Ha illegálisan itt maradnak, előbb-utóbb rendőrkézre kerülnek, ha viszont kitoloncolják őket az országból, nemcsak nyomorékká verik szerencsétleneket a románok, hanem évekre be is zárják. Arra gondoltunk, legalizáljuk őket, szerzünk nekik másolatot a születési bizonyítványról, mert a régiek – úgymond – elégtek a zavargásokban, azokra kapnának új személyi igazolványokat, s már mehetnének is az iskolába, mi vállaljuk az eltartásukat. Szívesen tesszük, mert gyermektelen házaspár vagyunk. Ön tudja, mit lehet, és mit nem lehet elkövetni az anyakönyvi hivatalban, de esdeklő szóval kérjük, segítsen, önnek is vannak gyermekei, képzelje el őket hasonló helyzetben.
– Legyen jó keresztény és igaz magyar asszony –, szólalt meg a pap. – Nem hazug mese, hogy az ember jó és rossz tetteit számon tartják valahol. Fenn az égben is folyik egy könyvelés, ott is van egy láthatatlan matrikula.
Nagy, szőke, csontos asszony volt Kreuzerné, a hirtelen jött sokktól, a nagy izgalomtól fényleni kezdtek a szeplői, nyakán kidagadtak az erek, nagy kezeit összekulcsolta:
– Az Istenre kérem magukat, ne juttassanak börtönbe – szólt remegő hangon –, amint tudják, három apró gyermekem van, férjem meghalt, egyedül tartom el őket. Aktahamisításért sokévi börtön jár, s ebben az esetben még politikai bűnözőnek is tartanának. Nekem is van irodafőnököm, híres kommunista, puszipajtás az ávósokkal, a rendőrparancsnokkal, rég kitekerte volna a nyakamat ennél kisebb hiba vagy kihágás miatt is, ha ne állna Jeney úr a hátam mögött.
– Hol tartják, Kreuzerné, a régi matrikulákat? Nem valamilyen poros irattárban, ahol senki feléjük sem néz? Az 1940-es évek kellenének, akkortájt születtek a fiúk.
– Az alagsorban vannak, a vasszekrények, azokat valóban ritkán nyitjuk ki, de botrány esetén, márpedig ebből az lesz, a rendőrség megvizsgál minden adatot. Ha én olyan duplumot állítok ki, ami az eredetiben nem szerepel, kattan a bilincs a csuklómon. Ezt akarják?
Ezt az utolsó mondatát, mintha utánozni akarta volna a bilincs kattanását, inkább kiáltotta Kreuzerné, mint mondta, mindenki megdermedt, mindenkiben bennrekedt a szó, sokáig hallgattak.
Végül Péter szólalt meg:
– Ne haragudjon asszonyom, hogy beavattuk egy ilyen súlyos ügybe. Nem akarjuk a vesztét, nem akarjuk tetézni a bajt, éppen elég az, ami van, most már csak arra kérjük, tartsa titokban, el ne árulja senkinek ezt a két erdélyi fiút. Ha az ön gyermekei félárvák, ők a nemzet árvái. Úgy látszik, járhatatlan úton indultunk el, más megoldást kell keresni. Isten tekintete kísérje minden lépését, erőt, jó egészséget kívánunk a gyermekek fölneveléséhez.
Kikísérte a vendéget, az előszobában feladta a kabátját, s halkan, suttogva, nehogy meghallják a fiúk a vendégszobában, még egyszer a lelkére kötötte, tartsa titokban a dolgot.
– Most mi lesz, Péterem? – kérdezte elcsukló hangon Abigél, amikor a férje visszatért a nappaliba. Nála nagyon könnyű helyen állt a sírás.
– Bele kell nyugodni, drágám, hogy nem minden sikerül, a kudarc éppen úgy hozzá tartozik az élethez, mint a diadal. Más ösvényen kell elindulni, ha már ekkora feladat elé állított a sors.
– Én két megoldást látok – szólalt meg a pap, Abigél apja. – Vagy munkahelyet keresünk nekik, s elkezdenek dolgozni, vagy egy iskolaigazgatót avatunk be a titokba, s az fölveszi iratok nélkül is őket. A pedagógusok fogékonyabbak a szamaritánus cselekedetekre, mint a bürokraták. Igaz, így ott fog lógni a fejük felett Damoklesz kardja, személyi igazolvány nélkül olyanok lesznek, mint a csiga a háza nélkül, védtelenek. Most, ha nem veszitek rossz néven, én lépek a színre. Kevés igaz hívem van a gyülekezetben, besúgó is akad egy-kettő, de tudom, kiben lehet megbízni, és kiben nem. Az iskolaigazgatók nyilván nem járhatnak templomba, de gyári munkások, sőt, brigádvezetők igen, nem lenne feltűnő, ha egy üzemben elkezdene dolgozni két fiatal, tudjátok, manapság a munka nem jog, hanem kötelesség, kevés pénzt is kapnának, és csak a lakásotok és a munkahely között közlekednének, szóval egyfajta karantén, de az is jobb, mint a börtön.
Behívták Bénit és Csabát, mindent elmondtak nekik részletesen. Nem keltettek hamis illúziókat, nem nyugtatták meg őket, ellenkezőleg, arra intették, tanuljanak meg úgy élni, mint a mimikri nagymesterei a természetben, valameddig csak el lehet húzni az időt keresztlevél, személyi igazolvány, lakhelyi bejelentő nélkül. Péter javasolta, töltsék minden szabadidejüket olvasással, itt a nagy könyvtár, tankönyveket is be lehet szerezni, ne essenek ki teljesen az iskola világából, majd csak enyhül a forradalom bukása utáni terror, s nyugtassa őket, hogy legalább egy tucat ember fáradozik a megmentésükön.
Egy hét telt el úgy, hogy Bi-Be és Csa-Besz ki sem dugta az orrát a lakásból, rávetették magukat a Szalay család könyvtárára, ideges kapkodással, szertelenül olvastak, a rádiót is bekapcsolták az első nap, de elment a kedvük attól, amit hallottak, a hóhérok harsonája zengett.
A következő hét végén két személy volt a vendég. A tiszteletes úr, akit nagyon megszerettek és egy magas, termetes férfi, a fülei egy kicsit szétálltak, amikor leült, megreccsent alatta szék, hatalmas kezeit rátette az asztallapjára, s tiszta tekintettel nézett szembe mindenkivel.
– Fiúk, bemutatom nektek Berci bácsit – mondta a tiszteletes –, akinek a becsületes neve Horváth Albert. Műszaki vezető a csapágygyárban, legalább ötven ember munkáját irányítja, tanoncok is vannak a keze alatt. Mit szólnátok ahhoz, ha bevegyítene közéjük? Nincs nagyobb erdő ma itt, mint a munkásosztály, aminek a nevében működik a proletárdiktatúra, ott lehet igazán elbújni a világ szeme elől. De félre a politikával! Berci bácsi utálja szívből azokat, akik csak dumálnak, s nem franciakulcsot, kalapácsot, csavarhúzót vagy targoncát fognak a kezükben.
– Így igaz, gyermekeim. Egyetlen becsületes dolog a világon a szorgalommal végzett munka. Attól még senkinek sem esett baja, hogy az esztergapad mellé állt. A tiszteletes úr elmesélte azt a szomorú történetet, aminek ti vagytok a hősei, és én szívesen segítek rajtatok, már csak azért is, mert mindkét ágon Erdélyből származik a családom. Apai nagyanyám Csíkban született, anyám apja, apó, ahogy szólítottuk, valamelyik faluban a Nyárád mentén. Hogy melyikben, azt már nem tudjuk, de ha vidám társaság gyűl össze, úgy énekeljük a Zavaros a Nyárád… nótát, mint indulót. Az első háború után települtek ki, vagonlakók voltak, ott ismerkedtek meg, ebből a házasságból származnak a szüleim, ebből származom én is.
– Annyi baj legyen, Berci bácsi, hogy dolgozni kell – mondta Bi-Be. – Falusi gyermekek vagyunk, munkában nőttünk fel, én a csíki havasok hirtelen kaptatóin edződtem gyermekkoromban, igaz, Csa-Besz apja tanító úr Bibarcfalván, de ők sem nézték tétlenül azokat, akik reggel kimentek a mezőre, s este hazajöttek.  Bárcsak ott lennénk már a műhelypad mellett, viszket a tenyerünk, hogy kézbe kaphassunk legalább egy seprűnyelet.
Abigél pogácsát vett elő, Péter köménymagos pálinkát töltött, koccintottak, a tiszteletes rövid imát mondott, az volt a pecsét az egyezségen.
Debrecen egyik boltja munkásruhákat árult, Abigél a szoba közepére állította Bénit és Csabát, s egy vonalzóval, amit a rajztáblájáról vett le, megmérte a lábak, a karok hosszát, mókásan, tréfásan folyt ez a mérés, itt-ott megcsiklandozta őket, s a végén megpattintotta az orrukat. Melegség öntötte el, Istenem, milyen jó anyának lenni! Szép, nagyon szép asszony volt Szalay Abigél, először a szája sarkában jelent meg a mosoly, ami ellepte az ajkait, a nevetés szétterült az arcán, s szemei csillogni kezdtek, ilyenkor lobbant legnagyobbat férjében a szerelemláng.

(folytatjuk)