A községközpontot Siklóddal összekötő, a Maros megye határáig mintegy 12 km hosszúságú megyei út terve elkészült, egy-két éven belül biztos, hogy könnyebben el lehet majd jutni ebből a két faluból Etéd, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely, vagy éppenséggel Parajd és Korond felé is, hiszen az Atyhán át vezető 136A jelű útszakaszt jelenleg modernizálják. „Összenő, ami összetartozik” – lehet hallani közép- és felsőbb vezetői szinteken. Hogy mi van a Maros megye felé – Szolokma-Makfalva – haladó szakasszal, az egyelőre nem világos, s hogy vezet-e majd valamikor „igazi” út, közvetlenül Parajd és Szováta irányába, most azt sem tudjuk megmondani. Etédnek hamarosan lesz ugyan majdnem négy teljes értékű kijárata, ám Siklódnak, amely 1968-ig községközpont volt másfél ezer lakossal, egyelőre várnia kell a lehetőségek kiteljesedésére.

Sokat beszélünk a mobilitásról, de vajon mi van a helyben való megmaradással? Milyen lehetőségek, milyen erőforrások léteznek? Azt láttuk, hogy Siklódon és Küsmödön elsősorban szarvasmarhatartással foglalkoznak, Etéden viszont – a falu méreteihez és népességéhez képest –  mintha visszafogottabb lenne a haszonállattartás, de jelentékenyebb valamivel a növénytermesztés. Ebben a községben – a termelési és gazdálkodási formák megváltozása, a népességfogyás okán – az ősök által évszázadokon át formált kultúrtájnak befellegzett: ellepik a bokrok, visszafoglalja az erdő, hiszen a gyengén termő föld, amely bizonyos célokra kitartó munkával és nagy szakértelemmel hasznosítható lenne, ma jobbára kihasználatlan.

„Sárkovácsok” emléke

Küsmöd soha nem volt túl népes település, 1850-ben 758-an, 1910-ben 718-an, 1941-ben 769-en, 1992-ben 430-an, 2011-ben 420-an, az Etédi Polgármesteri Hivatal közlése szerint most (2019 július) 450-en lakják. Az enyhe növekedés a magyar anyanyelvű és zömében református vallású cigány közösség jelenlétével magyarázható. A fennmaradt források szerint viszonylag korai alapítású (Kusmend néven 1332-es pápai tizedjegyzékben szerepel), sokáig Siklód anyaegyháza volt az itteni római katolikus, majd később a reformátussá lett egyházközség (1629-ig). Ez az egyházközség 1446-ban kapott búcsúengedélyt, a hagyomány szerint ehhez Hunyadi János Erdély vajdája, Magyarország kormányzója külön hozzájárult. Később (1714) a templomban a reformátusok kazettás mennyezetet alakítottak ki, majd a XVIII. század közepén (1747) fából készült haranglábat építettek cintermébe. Bár a szomszédos Siklódot és Atyhát néprajzilag a Sóvidékhez sorolják, ez a falu nem tartozik egyértelműen ehhez a tájegységhez. Viszont hagyományos építészetét vizsgálva megállapítható, hogy az itt fellelhető formavilág közel áll az Atyhában és Siklódon alkalmazotthoz: a legrégebbi házak száraz vagy agyaggal tömített kőalapra emelt – a telekadottságok szerint alápincézett – kettős vagy hármas osztatú tornácos hajlékok, amelyek az alapanyagát többnyire fenyőrönk, ritkábban a helyben készített „cigánytégla” alkotja. A korábbi zsúp- vagy zsindelytetőt a 20. században általánosan felváltotta a hódfarkú vagy a szalagcserép. A bennvalókhoz – többgenerációs együttélés esetén – lakószobával is ellátott sütő, egy- vagy kétpajtás csűr, ha a terület alkalmas, illetőleg a tulajdonos család vagyoni helyzete indokolta, akkor gabonás is tartozhatott.

A népi mesterségeknek, a fafaragásnak, a gyapjú-feldogozásnak vagy a cserépgyártásnak ma már csak az emléke maradt fenn. Szakkiadványokban, székelyföldi, kolozsvári közgyűjteményekben, illetőleg a Magyar Néprajzi Múzeumban a kapcsolódó tárgyi és szellemi hagyaték fellelhető, adott esetben – bár foglalkoztató táborok vagy népfőiskolák, esetleg kisvállalkozások szintjén –, akár felfrissíthető is lehetne. Bereczki Zsigmond és fia, Be­reczki Imre „sárkovácsok” emléke és néhány kályha, kerámiatárgy révén némiképp megmaradt, s a Bereczki-ház – vagy „csitkós ház” –, amely a templom védettségében ma is a falu egyik nevezetessége. Az utóbbi években a korondi Páll Ágoston (1946–2018) UNESCO- és Magyar Örökség díjas fazekasmester dolgozta fel a Bereczki-motívumkincset, ugyan­csak népművészettel és kerámiakészítéssel foglalkozó gyermekeivel együtt több hagyományos formájú cserepet és népi mintakincsű csempekályhát is készített hazai és külföldi megrendelésre. Mintegy tizenötre tehető a faluban a hagyományos formában megmaradt porták vagy házak száma, bár ezek jelentős része lakatlan. A Fő utcán még ma is kialakítható lenne egy megfelelően konzervált házcsoport, amely felidézhetné Küsmöd hagyományos népi építészetét. Tucatnyi ház a legutóbbi évtizedekben esett át olyan bővítésen, illetve nagyjavításon, amelyek mögött még sejthető az eredeti forma, egyik-másik közülük akár visszaállítható is lehetne. A falura nem volt jellemző a hagyományosan faragott udvarhelyszéki székely kapu, kiskaput, „gyalogkaput” azonban – több-kevesebb díszítéssel – ma is találunk, illetve olyant is, amely téglából, esetleg kőből rakott lábazattal rendelkezik. Nincsen túl nagy becsülete a régi népi építészeti hagyománynak, érzékelni, amint napról napra változik az összkép. A mai gazdálkodáshoz szükséges gépparkot az utcákon vagy a kertekben-udvarokban tárolják. A csűr elveszítette funkcióját, a szálastakarmány – pontosabban a kisebb-nagyobb bálák – tárolására nyitott oldalú színeket építenek. Jártunkban-keltünkben szemtanúi voltunk egy ilyen építmény elkészültének, amelyet teljesen magától értetődően, bádoglemezzel födtek.

Új típusú szín

A polgárosodás nyomai

Etéd valaha nyitott, művelt, olvasókört is fenntartó, a közművelődésre sokat áldozó gazdatársadalmáról volt híres. A helyiek zöme kiváló, jól tejelő szarvasmarhákat tartott, de a faluban jelentős volt a méhészet, a kézművesség és a gyümölcstermesztés is. Egyike azon kevés udvarhelyszéki településnek, ahol megterem a szőlő, a sokat becsmérelt direkt termő noha (noah), az izabella és a delavári, illetve az erdélyi őshonos fajták közül a hárslevelű. A helyi oktatás bizonyítottan legalább 1589 óta létezik. Egykor osztrák helyőrség állomásozott Etéden, itt szolgált a reformkor két jeles egyénisége, Kisfaludy Sándor (1772–1844), a Lipót-huszárezred katonájaként 1792–93-ban és br. Jósika Miklós (1794–1865), 1812–1813 fordulóján, közvetlenül az osztrákok itáliai és franciaországi hadjárata előtti időkben. Az I–VIII. osztályos általános iskola ma Jósika nevét viseli.

A községközpont 624 háztartásában mintegy 1350-en élnek (az adat itt is 2019 júliusának végéről származik). A tartósan vagy alkalmanként külföldi vendégmunkát vállalók száma 500 körüli, közülük mintegy 350 fő a községközpont lakosa (a polgármesteri hivatal által szolgáltatott adat csak megközelítő jellegű, folyamatosan változik). A szántóföldi növényter­mesztés mára itt is visszaszorult a belterületekre, főként vetett takarmányt, kevés kukoricát, búzát, zabot termelnek.

Szieszta Etéd központjában a Muskátli teraszán

A polgárosodott életformáról a viszonylag igényes középületek tanúskodnak. A régi községháza (épült 1927-ben) – amelyben később iskola is működött, ma kereskedelmi és vendéglátó-helyiségeknek, postának biztosít helyet. Az emeleti részben pár éve tanácstermet, illetve 18 személy elszállásolására alkalmas, igényes szálláshelyet alakítottak ki. Az úgynevezett egykori „taksás ház” a helyi református gyülekezet kocsmája volt, amelyet lebontottak, majd 1938–39-ben újjáépítettek. Ma gyülekezeti terem – itt tartják télen az istentiszteleteket –, illetve itt helyezték el a falu szülötte, Donáth László (1883–1967) református pap, író kéziratos hagyatékát. A református templom főjavítása pillanatnyilag is zajlik. Működik helyben egy nagyobb fakitermelő vállalkozás, amely egyúttal fafeldolgozással is foglalkozik, két jelentősebb farmgazdaság – Gothárd László és Gábor János tulajdonában –, néhány kereskedelmi és vendéglátóipari kisvállalat, a közelmúltban nyitott telephelyet – a községközpontban és Siklódon – a Stator AC Kft, amely elektromos motorok gyártását és tekercselését végzi, húsz főnek adva munkát.

A hagyományos kialakítású bennvalók száma 50, amelyek közt találunk kúriaszerű, egykori kisnemesi és hivatalnok, értelmiségi családok által emelt, polgárias küllemű házakat is a k. und k. fénykorából, a 19. század második feléből. Néhány hagyományos épületet igényesen újíttattak fel a helyben lakók vagy elszármazottak, esetleg az itt nyugodt környezetre vágyó városiak, köztük külföldiek is. Ami igencsak számottevő, hogy a falu lakosságának felét alkotó – hármas rétegződésű, de a hivatalos statisztikákban eléggé visszafogottan ábrázolt – cigány népesség is egyre markánsabban képviselteti magát faluképformáló közösségként. A Pesszente nevű falurészben lakó „házi cigányok” szerény életkörülményeit az egyszerű, egy-két szobából álló hajlékok tükrözik, a „Magyarba járók” a falu középső részén sokak által „vidám házaknak” nevezett lakásokat építettek, meglehetősen rikító színeket és igénytelen tetőfedést alkalmazva. Egyre markánsabban elkülönül a Malom utca felső végében, illetve már a Küsmöd felé haladó út mentén kétoldalt kialakult „új negyed”, a gábor cigányok házsora. Túlméretezettek, impozánsak, nyugati országokban szerzett bevételekből készülnek. Ha mostanság madártávlatból tekintünk le a falura, ez a falurész olyannak mutatkozik, mint egy metropolisz szomszédságába telepített kertváros. És láthatóan tovább bővül. A kialakult helyzet elfogadottságát jelzi, hogy ezek a mai „polgári házak” – bizonyos ízlés szerinti értelmezés mentén – akár igényes kivitelűnek is mondhatók, s nem ritka, hogy olykor markáns háttérként használják őket esküvői fotózkodáskor az ifjú párok.

"Cigánybarokk" Etéden

Etéd községi epilógus

Bejárva az öt települést Énlakán találkozhattunk megnyugtatónak mondható helyzettel. Az ingatlanok zöme jó kézben van, látható a jó irányú haladás és a biztos szándék, amely kívülről és belülről formálja a faluképet. Az ennél gazdagabb örökséggel rendelkező Siklód helyzete is rendeződik, úgy tűnik, hogy az elszármazottak és a külföldi elkötelezettek – a testvértelepülések, a „bebírók” –  elindítanak egy pozitív folyamatot. Küsmödnek vannak látható és fenntartható értékei, amelyek minimális odafigyeléssel új értelmet és fontosságot nyerhetnek. Kőrispatak józan egyházi vezetői, a két presbitérium példamutatása, a Szőcs család vállalkozó kedve és a civil elkötelezettség jóvoltából messze megelőzte azokat a projekteket, amelyeket kiírtak és kiírnak. Képes volt saját pályán haladni. A megvalósult műút pedig ma már biztos ki- és bejárat Erdőszentgyörgy felé, amelynek hatása máris érződik.

Annak idején (2001-ben), amikor Sepsiszéki Nagy Balázs a Székelyföld falvai a huszadik század végén című munkája írásakor itt járt, féltette a már akkor rossz állapotban levő tájházat, amelyet még mélyen a létezett szocializmusban, egy akkori pozitív és nagyon merész lelkesültség hatása alatt, néhai Gagyi László (1913–1996) tanító adományából hoztak létre (ez volt az alapító szülőháza). Tudjuk, hogy az ingatlant nem sikerült renoválni az örökösök akadékoskodása miatt, de legalább megmenekült a benne levő gyűjtemény, amelynek megnyugtató helyet kellene találni… Hogy meglegyen a folytonosság, ahhoz az elődök által kitaposott úton kell járni, még akkor is, ha változik a „kultúrtáj”. Nem lepheti be a bozót az életteret, amelyben élni szeretnénk, és lennie kell hozzáadott értéknek, tálentumnak, melyekről majd rendelkezünk, ha az utánunk jövő nemzedékekre gondolunk.

Simó Márton

(folytatjuk)