Az ünnepség első momentumaként a dalcsoport gazdag múltját idézték fel fényképek segítségével. A fehér-fekete felvételek némelyikének széle megtört, mások megkoptak, kifakultak, de ez nem csoda, oly rég készültek. A megörökített fiatalasszonyok láthatóan jókedvűek, sőt boldogok. A terem hol egyik, hol másik sarkából hallatszik, hogy valamelyikük felismerte a fénykép készültének helyszínét – suttogják: valamelyik bányásznap, a vargyasi templom tövében, Gyulafehérvár –, aztán kivetített, korabeli újságokból kiollózott fényképek és cikkek következnek. Azokból sincs kevés: amikor magyar létükre népdalainkkal a Megéneklünk, Románia dobogójára dalolták magukat, a sajtó érdeklődésének középpontjába kerültek.

Demeter László, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnöke az Erdővidék Kultúrájáért díjról szólva úgy fogalmazott, fontos volt, hogy létrehozzák, mert a szülőföld és a közösség szolgálatát valamilyen módon el kell ismerni. Az elmúlt tizenöt évben Bodosi Dániel festőművészt, a vargyasi bútorfestő és fafaragó Sütő családot, Varga Béla fotóművészt, a Kájoni Consort régizene-együttest, Egyed Ákos történészt, akadémikust, Kászoni Zoltán halbiológust, Kósa Bálint metszőművészt, Deák Vilma kultúraszervező-értékmentőt, Kubánda Gizella népművelőt, Máthé Ferenc Ilonka fafaragót, Kisgyörgy Zoltán geológust, újságírót, szervezői munkásságért és pártolói tevékenységéért Demeter Jánost, tavaly pedig Benkő Levente újságírót és történészt tüntették ki, idén pedig a Felsőrákosi Hagyományőrző Dalcsoportra esett választásuk. Azért rájuk, mert fél évszázada dalolásukkal viszik Erdővidék jó hírét a nagyvilágba, mert nem csak őrzik, hanem éltetik is népviseletünket, és amiért munkájukba igyekeznek bevonni a következő nemzedékeket.

Lázár-Kiss Barna András polgármester a hagyomány éltetését nagy feladatnak és értéknek mondotta. Arra kérte a daloló hölgyeket, vigyék tovább az elkezdett munkát, igyekezzenek a fiatalokkal is megszerettetni ezt a sok élményt adó elfoglaltságot, majd Barót városának nevében emlékplakettet adott át, s kívánta, még sok ilyen elismerésben részesüljenek.

Gazda Klára néprajkutató mint régi jó barát mondott laudációt. Felidézte, ötven esztendővel ezelőtt, amikor először Felsőrákosra érkezett, milyen szeretettel fogadták, és az azóta eltelt időben ez a kezdeti kapcsolata mennyire megerősödött a faluval. A dalcsoport sikerességének titkaként az összhangot nevezte meg, s dicsérte, amiért „nem páváskodva, hanem visszafogottan és mégis elegánsan” viselik a rájuk örökített ruhákat.

Jánosi József táncoktató és a felsőrákosiak barátsága még régebbre, 1965 tavaszára nyúlik vissza. Kellemes meglepetést jelentett számára, hogy milyen gazdag szakmai szempontból még nem feldolgozott tánchagyományra lelt. Attól a pillanattól kezdve szívesen jár vissza ehhez a hagyománytisztelő közösséghez. A dalkör tagjainak elhivatottsággal végzett éneklését „értékes kincsszórásnak” mondotta, s buzdította, sose hagyják abba az éneklést.

Kotecz József, a falu több mint harminc évig szolgáló unitárius lelkésze áldásában a dalcsoport faluban betöltött szerepéről szólva kijelentette, az oly sok élményt szerző hölgyeket csak szeretni lehet, elvégzett munkájukért pedig hála és köszönet jár. „Kincseiteket juttassátok el mindenhova, ahol magyar ember él! – mondotta a tiszteletes.

A kapott kedvességet a dalcsoport énekléssel köszönte meg. A székely ruhába öltözöttekhez csatlakozott néhány „civil” ruhát viselő asszony is; pillanatig sem vevődött észre, hogy egykori, s nem mostani aktív dalcsoportos énekesek ők. A fellépést az Erdőfülei Dobó néptánccsoport táncosai köszönték meg előadásukkal.