Jó, ha az emberfia maga választhatja meg a szomszédját! — tartja egyik ismert közmondásunk. Rossz, ha az ember maga választhatja ki a szomszédját! — mondom én. Vajon melyik a nagyobb kockázat? — teszem fel a kérdést nemcsak közvetlen szomszédaimnak egy rosszul szigetelt betonkalitkában, hanem tágabb értelemben átjárható, huzatos vagy átjárhatatlan országhatár-szomszédaimnak is.
Ha nem én választom meg vagy ki a szomszédomat, ha nem mi választhatjuk ki a szomszédunkat, akkor talán a szomszéd választ ki bennünket, de mi nem tudhatjuk, hogy éppenséggel ki fia-borja kerül(t) egy fal(at)nyi távolságra, egy áttetsző vagy áthallható határnyira tőlünk.
Tömbházlakásainkban ugyebár azt sem tudhatjuk a legtöbbször, hogy éppen ki költözött be vagy ki a szomszédból. Nincs névtábla, nincsen bejelentkező lap, bemutatkozó szomszédlátogatás, protokoll, miegymás. Nem tudhatjuk, ki lakik egy szám mögött. Ezért például a szomszédom éppen úgy lehet, mondjuk, Oblomov, Raszkolnyikov Porfirij Szvidrigajlov, Mata(t) Hari, mint jobbik (?) esetben egy szent, próféta vagy maga a — Pénzváltó!
De szerencsére napjainkra a falak és a határok már majdnem átláthatóvá, áthallhatóvá és áteresztővé váltak, ezért bizonyos jelekből már biztosan megállapítható előbb-utóbb a szomszédunk kiléte. Van, akit a sors hét szomszéddal vert meg, engem csak eggyel, mert fölöttem a galambok laknak, a békesség és a szelídség hófehér jelképei, ha nem rondítanának annyit, ha nem terjesztenék a madárinfluenzát vagy a papagájkórt…
Alattam a csend honol, a tenger mélye, hallgat a mély, tehát az nem is szomszéd.
De mellettem! Mellettem biztosan állíthatom, hogy Han Gerő úr lakik! Még nem mutatkozott be személyesen, még nem tette protokolláris tiszteletét nálam, én sem őnála, de nem tévedek, mert az egész lépcsőház lakóitól úgy tudom: a szomszédomban Han Gerő lakik! És él-hal a zenéért! Mit hogy hal? Talán nem is hall! Inkább él a dübörgésért, légkalapácsolásért. Repes finom, muzikális lelke a dobhártyarepesztő rap-számokért, minden forte-forte-fortissimóért, katonazenekarért, réztányércsattogásért, rumbatökkelütöttségért!
Rádiót, televíziókészüléket már rég nem használok, csak füldugót. Viaszból. Olcsó spanyolviaszból, amit a kínaiaktól szereztem be a nyugati szomszédunknál.
De így is hálával tartozom Han Gerő úrnak, mert az iszonyatos rezgéstől nem tudnak megcsípni az Olt és az alagsor mocsaras vidékéről ide tévedt szúnyogok…
Ezenkívül pedig mennyivel jobb, ha tudom, ki a szomszédom. Hogy nem az al-Kaida, Al Capone vagy akár a moszkvai maffia valamelyik ,,ágense" bérli a lakást, ahol nagy-nagy síri csöndben éppen bombát barkácsol, dúsított urániumot hígít nehézvízzel, vagy sugárzó, mosolygós arccal plutóniumot készül ,,kicsempészni" az oroszpiacra egy ukrán…
Köszönet tehát Han Gerő szomszédnak, hogy vigyázza, űzi az álmomat és a szúnyogokat. Ha véletlenül meghallaná a kopogásomat a falon át, vegye úgy, hogy az örömtől rap-es, dobog, kalapál a szívem, és egy nagy akkorddal rájátszik az egyre muzikálisabbá váló lelkem is…
