A román igazságszolgáltatás ugyanis kerek harminc év után eljutott odáig, hogy elkezdje azt a pert, amelynek végén az 1989-es, forradalomnak nevezett – több száz ember értelmetlen véráldozatával járó – eseménysorozatért felelős főkolomposok közül párat elviekben elszámoltatnának. Az összeset valahogy most sem sikerül, hiszen szintén a múlt héten derült ki, hogy az akkori zavaros történések sűrűjében feje búbjáig merült Petre Roman volt kormányfő, illetve Teodor Brateș, a román közszolgálati televízió volt főszerkesztője kapcsán a bíróság elzárkózik a katonai diverziókeltésben betöltött szerepük tisztázásától. A legfőbb ügyész idevágó kérését legalábbis visszadobták olyan alapon, hogy továbbra sincs elegendő bizonyíték ellenük. Tegyük hozzá: figyelembe véve, hogy egyszer már felmentették őket, nagy eséllyel ezután sem lesz. Az sem mellékes apróság, hogy Roman 73 éves, Brateș pedig a 86.-at tapossa. A per fő vádlottjai is előrehaladott korban vannak, így a karmester Ion Iliescu lassan a kilencvenediken is túljutott, és Gelu Voican Voiculescu vagy Iosif Rus tábornok sem fiatal már, amint az egykori tetteik közvetlen vagy közvetett áldozatai sem.

Mind a nagy egyesülés, mind az 1989-es „rendszerváltás” kapcsán ugyanakkor nehéz szabadulni egy gondolattól. A Románia jövőjét alapvetően meghatározó mindkét eseménysorozat egyik fő jellemzője az átmenetiség. S mint ahogy az 1920 után az erdélyi, bukovinai, besszarábiai románok által közfelkiáltással elfogadott – a többi nemzetiséggel való békés együttélést is szolgáló – ígéreteket nemhogy nem teljesítették, de továbbra sem igazán akarnak hallani róluk, az 1989-ben megfogalmazottak is csak álmok maradtak. Utóbbi kapcsán három évtized sem volt elég, hogy legalább a bűnösöket felelősségre vonják, akik első körben légből kapott terroristákkal, majd 1990 márciusában a magyar veszéllyel, végül pedig a nyár derekán a bányászjárások ürügyén hosszú évekre elodázták a demokratikus útra lépés esélyét. Kaptunk helyette máig ható elvakult nacionalizmust, nyílt rablást és nyomort, avagy Ion Iliescu halhatatlan szavait idézve: „sajátos demokráciát”.

Marad a kérdés: eljut-e valaha oda ez a jobb sorsa érdemes ország, hogy a mítoszokkal, legendákkal, hazugságokkal és az ezeket kendőző olcsó külsőségekkel leszámolva végre kilépjen az örök átmenetből, az örök befejezetlen mondatok csapdájából?