Csűry Lajos – van-e, ki e nevet ismeri?, kérdezhetnénk Petőfi után szabadon. Egész bizonyosan nem sokan, sőt, a legtöbben arra sem kapnák fel a fejüket, ha azt mondanánk, zenészt tisztelhetünk személyében. És ha azt mondjuk, Edvin Marton? Na, ugye! A kárpátaljai Viskről induló hegedűvirtuózzal a szombati, a sepsiszentgyörgyi Sepsi Arénában tartott koncertje előtt beszélgettünk karrierje fontosabb állomásairól, zenei hitvallásáról és zeneszerzői tevékenységéről. Az élet úgy szép, ha zajlik – vallotta a művész.
– Zeneiskolai tanárok gyereke: elkerülhetetlen volt a zenei pálya?
– Azt hiszem, igen; még óvodás voltam, amikor először vonót fogtam a kezembe. De nem is lehetett másképp, hiszen az óvodából engem nem haza, hanem a közelben található iskolába vittek, ahol édesanyám és édesapám is hegedű szakos tanárként dolgozott, és sokszor délutánonként is órájuk volt. Ha pedig ott voltam, hát gyakoroltam.
– Hétévesen már Mozart hegedűhangversenyeit játszotta, 12 évesen pedig a Moszkvai Szimfonikusokkal lépett fel, mondhatjuk tehát: csodagyerekként volt számontartva és kezelve. Ezt a fokozott figyelmet mennyire tudta feldolgozni, illetve kezelni?
– Nem voltam más, mint a többi gyermek, a folytonos gyakorlás helyett sokszor inkább szívesebben fociztam volna a velem egykorú srácokkal, de valójában nem zavart, hogy dolgoznom kell. Számomra mindig fontos volt a nyüzsgés, hogy folyamatosan történjen valami új, és ha dolgoztam, történt is, hiszen utaztunk, sok érdekes emberrel ismerkedhettem meg. Szép, rengeteg élménnyel teli időszaka volt ez az életemnek.
– Tanult Moszkvában a Csajkovszkij Állami Konzervatóriumban, New Yorkban a Juilliardon, majd a bécsi zeneakadémián, járt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola különleges tehetségek tagozatára, fellépett a Kennedy Centerben, koncertezett a Carnegie Hallban, azaz remek klasszikus zenei karrier előtt állt, mégis váltott a crossover irányába...
– (Mielőtt a kérdést befejezném, közbevág) Nem váltottam, én mindig is ez voltam! Mindig is úgy éreztem, több vagyok, mint egyszerű előadó. Legyen szó bármilyen darabról, bármilyen ritmusról – és tényleg bármiről: rockról, rapről vagy Vivaldiról –, azt a saját elképzelésem szerint szerettem játszani, mindig a magam ízlésére szabtam. Úgy éreztem és úgy érzem, amikor beleélem magam a zenélésbe, egyfajta pozitív energiát sugárzok magamból a környezetem felé, ezt pedig érzi a közönségem is. Hogy ennek a felfogásomnak valakik azt a nevet adták, hogy crossover, csak véletlen. Szóval én ma is klasszikus zenész vagyok, csak másképp, kicsit intenzívebben, szenvedélyesebben adom elő a darabokat, mint esetleg mások.
– Ebben az időszakban, a kétezres évek elején váltott nevet, s lett Csűry Lajosból Edvin Marton. Miért látta szükségesnek a névcserét?
– Életem első hat évében Lajosként ismertek, majd amikor Moszkvába kerültem, már Ludvignak szólítottak – az akkor szerzett barátaim számára máig az vagyok –, majd Budapesten ismét Lajos lettem, ám amikor 23 évesen New Yorkba kerültem, a nevemet nem tudták kimondani. Hol Lahosnak, hol Ladzsosznak mondták, aztán a Csűryvel már meg sem próbálkoztak. Ekkor döntöttem el, hogy felveszem nagymamám nevét, a Martont, amelyben sem dupla betű, sem ékezet nincs, az Edvint pedig egy könyvből választottam, mert nemzetközi, de a magyarban is használt név.
– Az elmúlt évtizedben gyors egymásutánban követték egymást életében az események: Magic Stradivarius, Stradivarius Koncert Show, a Jevgenyij Pljuscsenkóval közös Kings on Ice-turné és az albumok. Mikor van ideje zenét szerezni, illetve miből inspirálódik?
– Nagy hatással vannak rám a jó zenészek és zenekarok, nem véletlen tehát, hogy a Queent, a Coldplayt vagy éppen a Metallicát is feldolgoztam. Azzal, hogy saját, Edvin Marton-os stílusban adtam elő a számokat, ez a jó zene olyanokhoz jutott el – és ezt jó dolognak tartom –, akik amúgy egészen biztosan nem hallgatnak például Metallicát. És hogy miből inspirálódom? Szinte bármiből, elég, ha a tengert vagy az erdőt nézem, és csak úgy tódulnak felém a gondolatok és érzések. Nagyon romantikus lélek vagyok. Feleségemmel és fiaimmal, Maximmal és Noellel Malibuban sétáltunk, amikor megláttuk a napsütést, és ennek hatására hamarosan megírtam a Malibu Sunset című darabot, amikor a Grand Kanyonban jártunk, lenyűgözött a hatalmas, festményszerű táj, és megírtam a Grandiosót. Egy este a kertben a holdat néztem, s elképzeltem, milyen lenne ott játszani, ebből a képzelgésből született a Moon, majd a hozzá forgatott videóklip. Az is megesett, hogy egy tűzijátékhoz kértek zenét tőlem. Nagyon nem jött össze egyetlen épkézláb ötlet sem, mondtam is a megrendelőnek, nem fog ez menni, mire ő visszakérdezett: és ha küldenék egy kis előleget? Elnevettük magunkat, a nyomás alól felszabadultan megírtam a Fireworsöt.
– Ebben a munkában „társa” tud lenni Stradivarius hegedűje?
– Nagyon szeretem ezt az 1699-ben készült hegedűt (a sepsiszentgyörgyi koncertjén is ezzel lépett fel – szerk. megj.). És igen, mondhatjuk, hogy a társam, mert erős és különlegesen szép hangja mindig meglep, arra sarkall, hogy próbáljak ki valami mást, újat. Visszatérve az előző kérdésre: hatással van zeneszerzői tevékenységemre a közönségem is, amikor koncert közben reagál és tapsol. Meggyőződésem, innen, önöktől is viszek el olyan élményeket, amelyek új szerzeményeimben visszaköszönnek majd.
.jpg)
