A tanárnő előadása érdekes és elgondolkodtató volt. Természetjáróként, egy tíztagú pedagóguscsoporttal nekivágtak meghódítani a Kilimandzsárót, és sikerrel jártak. Mivel ketten székelyföldiek voltak, a székely zászlót is kitűzték a csúcson.

Elmondása szerint kedves fogadtatásban részesültek, meleg étellel várták őket, és ők is mindig hagytak maguk után a sajátjukból a kiszolgáló személyzetnek. A hegy lábától a csúcsig és vissza idegenvezetőt biztosítottak, két fegyveres kísérőt, egy megfigyelőt és egy hordárt is, aki napi 1 dollárért 12 órán át cipeli a nem kis csomagokat a turisták után. A hegy lábánál ottani szokás szerint a turistákat fogadó személyzet induláskor és visszaérkezéskor is szuahéli nyelven úgymond fohászdalt énekel, hogy a Kilimandzsáró fogadja be őket, illetve megköszöni, hogy visszaadta őket épségben. Vannak, akik nem tudnak feljutni a csúcsra a magaslati viszonyok miatt, értük helikopter megy. Az útról letérni nem ajánlatos, mert megtámadhatják a kafferbivalyok – ámbár ilyen esetben, ha mégis megtörténik, az állatot lelövik és elszámolnak vele a minisztériumnak. Szemetelni sem szabad, még a vizes palackot is fel kell mutatni visszajövet. A természetet Afrikában, a szegény Tanzániában is szeretik és védik.

Az oda-vissza utat hat nap alatt tették meg, a csúcsra éjjel, fejlámpákkal indultak, és napfelkeltére értek oda, gyönyörű látványt nyújtott. A lent negyvenfokos nappali hőmérsékletet a csúcson mínusz 15 fok váltotta, de a Kilimandzsáró teteje már nem olyan havas, jeges, mint régen, ott is érezhető a klímaváltozás. Zarándoklat közben beszélgettek kísérőikkel – mindannyian tudnak angolul –, még népdalt is tanultak, illetve tanítottak. A tanárnő szerint meglepően könnyen elsajátították, hogy „az a szép”...

A túra után körülnéztek a hegy lábánál elterülő településen, elsőként az iskolában. Egy kisfiú vezette őket, bent nem volt szabad fényképezni, de a berendezés európai volt (régi típusú kettős fapadok, adományként kapták). Ott nagyon drága az iskoláztatás, csak a gazdag szülők tudják kifizetni érte az ezer eurót, ami a helyi viszonyokhoz mérten valóságos vagyon. Itt-ott az állam is létesít iskolának mondott helyiséget, ahol sok a gyermek. Egy fonott kerítés az egész, a gyermekek állnak, így tanítják őket, de ez is jobbnak tűnik, mint a teljes analfabetizmus...

Sok gyermek olyan családban születik, ahol a családfőnek sok kecskéje van, 5, 10, 20 vagy ennél is több. Ezen férfiaknak annyi feleségük lehet, ahány kecskéjük van. Nálunkfelé azt tartották, hogy a kecske a szegény ember tehene, ott azonban az sincs mindenkinek. Van, aki csak kecskepásztor, a másik oldalon pedig rabszolgatartók is vannak! Szárazság idején az állatok vérét is megcsapolják, azt fogyasztják, mert Afrikának nagyon kevés ivóvize van, és azt is csak felforralva szabad fogyasztani.

Több filmkockát is láttunk, ahol helybeliek nemzeti viseletben, táncukkal szórakoztatják a turistákat, kocsikázás is van a szegénynegyedek felé – a kocsik támadásbiztosak. Van pia­cuk sokféle zöldséggel, gyümölccsel, aprócska halkupacokkal. A cipőkészítés, a fodrászat és sok egyéb tevékenység kint, az utcán zajlik. Az árusok eleinte sok pénzt kérnek, de lehet alkudni velük.

Afrika földünk második legnagyobb kontinense, az emberiség 22 százaléka ott él – zöme nyomorban, adományokból. Nem mindenkinek jut 1 dollár naponta, de még egy fél sem... Utánanéztem, fő iparáguk a fakitermelés és a bányászat. Bányák leginkább Dél-Afrikában vannak, ahol gazdag a föld gyomra: gyémánt, arany, platina, réz, kobalt, mangán, urán, bauxit, króm, foszfát, kőolaj, földgáz, fekete kőszén is kitermelhető. Igen értékesek a kávéültetvényeik is – ennek ellenére a világ termelésének alig 1 százalékát állítják elő. Elgondolkodtató, hogy ennyi kincs hátán az afrikaiak földünk talán legszegényebb lakói. Mi, a kényelmesebb életszínvonalon élők merjük-e hinni, hogy a jövőben megtalálják a módját, hogy jobban éljenek?

Veres Ibolya, Uzon