Az együttes Rackajam néven létesült, ma már Első Pesti Rackák néven játssza a szakma által fúziós zenének nevezett, egyre több hívet szerző muzsikáját. Az együttes alapítója és vezetője, Ferenczi György a világ egyik legjobb szájharmonikása, ugyanakkor a magyar népi kultúra, a költészet és a rock and roll elegyítésének elkötelezett híve és művelője.
– Bálványosra rendszeresen visszatérő vendégek a medvék és Ferenczi György. Mi vonz ide egy pesterzsébeti embert?
– Bálványos számomra a menedék. Sokat dolgozunk, rám fér a pihenés fenn a hegyen, barátom házában vagyok szívesen látott vendég. Az első két-három éjszaka még nekem is félelmetes, aki régóta járok fel, olyan súlya van a csendnek, hogy majd letöri a vállam. Délután egykor kelek, a nap elmegy a semmibe, amikor sötétedni kezd, főzök egy kávét, és kiülök az erkélyre. Hat óra felé jön a menetrend szerinti első medvejárat. Körülnéznek az udvaron, továbbmennek, aztán éjfélkor és hajnali négykor is visszajönnek.
– Hogyan fedezte fel az egykori Nagy-Magyarország elszakított részeit?
– Nekem nagy szerencsém volt ezzel. Egyik nagyapám Háromszéken szolgált, a másik pedig a Magyar Tudományos Akadémia főkertészeként többfelé dolgozott a hajdani Nagy-Magyarország területén. Édesanyám azért született Nagyváradon, mert akkor éppen ott alkotott ez a teljes világlátású ember. Plusz, mielőtt zenész akartam volna lenni, régész akartam lenni, ezért aztán rengeteg történelmi témájú könyvet végigolvastam. Ettől függetlenül a rendszerváltás után újra kellett tanulnom Magyarország történelmét. Aztán a táncház sokat segített a szocializációmon, mégpedig a legjobb módon, mert ott senki nem akarta egyből ledugni a torkomon az összes szentséget, arról meséltek nekem, amiről látták, hogy érdekel. Mint egy gyereknek.
– A szájharmonikázás véletlenül jött szembe vagy amolyan tudatos „perverzió”?
– Mint majdnem minden későbbi deviáns, én is komoly hangszerrel kezdtem, tíz éven át hegedültem. A kiválóan zongorázó nagymamám „fedezett fel”, s miután kiváló ritmusérzékkel mindent visszaénekeltem, szólt a szüleimnek, hogy a gyereket zeneiskolába kell járatni. Nagyon szerettem zenélni – hegedülni akkor speciel nem –, de a kiváló tanáromnak köszönhetően szolfézsre például imádtam járni. Aztán egyszer Benkő Zsolt barátom, a kiváló bluesgitáros egyszer felvetette, hogy alakítsunk egy blueszenekart, és a kezembe adott egy szájharmonikát, hogy te biztosan könnyen megtanulsz rajta játszani, mert amúgy is hegedülsz. Egyszerű kínai műanyag eszköz volt, belefújtam, elsőre megszólalt, és akkora katarzis volt, hogy nekem abban a pillanatban megoldódott az életem. Mivel tudtam szolmizálni, a dúrhangnemben lévő összes ismert dallamot húsz percen belül képes voltam lejátszani. De két napon belül a Monti-csárdás dúros gyors része is ment. Napi tíz-tizenkét órát gyakoroltam, akkora sikerélményt jelentett ez a hangszer, hogy még az ágyba is magammal vittem.
– Ha nem is lett világbajnok, de csúcsközelben végzett. Hogyan is megy ez a dolog?
– A trossingeni világbajnokságon nem helyezéseket osztanak, hanem kategóriákba sorolják a fellépőket. Aki a nyári szponzorációba kerül, beleszólhat a hangszerfejlesztésbe, 1993-ban, amikor én is versenyeztem, a spanyol Carlos del Junco részesült ebben a kegyben, öten pedig a saját országunkban jutottunk szponzorációhoz, azaz ingyenes hangszerhez. Hatalmas dolog volt ez akkor, hiszen a kilencvenes években nehezen lehetett hangszerhez jutni. Bécsbe jártunk érte turistabusszal, előfordult, hogy feljelentettek a vámosoknál kábítószercsempészként, mert míg a többség színestévékkel megrakodva ült a buszon, én egy kis táskával, benne harmonikákkal tértem haza.
– Soha nem keltette fel az érdeklődését „komolyabb” hangszer?
– Dehogynem, folyamatosan tanulok más hangszereken játszani, de minden azt segíti elő, hogy egyre jobb legyek harmonikázásban, illetve hogy szélesedjen a világra való nyitottságom. A teljes repertoárunkat megtanultam játszani valamennyi, a zenekarban előforduló hangszeren. Azt is vallom, hogy az az igazán jó szólista, aki tud kísérni. Engem azonban nem az új hangszer „rúg mellbe”, hanem az újfajta muzsika, amit nekem muszáj játszanom. Amikor már az ember megírta az összes rock and rollt, amit meg akart írni, akkor felmerül a kérdés, hogy merre tovább. Ilyenkor van igazán haszna a hangszeres tudásnak, ha olyan hangszeres kultúra áll rendelkezésre, ami segíti a további inspirációkat.
– Milyen indíttatásból nőtte ki a szólista státusát?
– Én mindig is zenekarban játszottam, egy idő után szólistaként, de változatlanul zenekarban. Tizenhét éves koromban kezdtem, és csupa olyan zenekarba vezérelt a Jóisten, ahol zenei tudásban messze fölöttem álló kollégák vettek körül. Amikor bekerültem a legelső countrybandába, a Kápába, nem is értettem, mit látnak bennem, hiszen akkor még nem is tudtam igazán muzsikálni. Ma már tudom, hogy azért nem lett belőlem tróger, mert a két kolléga folyamatosan dolgoztatott, amellett, hogy számon kérte a napi gyakorlást, pakolnom kellett, megtanulni hangosítást szerelni. A Rodeo zenekar következett, ez egy többnyire külföldön fellépő countrybanda volt, négy év alatt négy nagylemezt hoztunk ki, Ausztriában az év zenekara voltunk, én meg az év szájharmonikása.
– Mégis otthagyta a countrybizniszt…
– Igen, mert megismertem a Pribil Gyuri nevű gitárost, akinek a játéka olyan hatással volt rám, hogy megkerestem, és azt mondtam neki, vele akarok játszani. Így kerültem 1989-ben az S-modell nevű blueszenekarba – és akkor voltam először táncházban is. Egyszerűen azért, mert ők is a Józsefvárosi Klubban zenéltek, ahol a Méta táncházat is tartották. Utóbbi abszolút újdonság volt, népzenét korábban soha nem hallgattam, csak cigányzenét a nagymamámnál.
– A sors teljes mértékben megkímélte a szokványos civil pályák felé való szülői terelgetéstől?
– Próbálkoztak velem, de nem sok sikerrel. A Kápa zenekar feloszlásával elveszítettem egy édesapámmal kötött fogadást, ezért aztán el kellett mennem szakmát tanulni, nyelvvizsgát és jogosítványt szerezni. Becsülettel, jó eredménnyel elvégeztem a szállodaportás-szobafőnök szakmunkásképzőt, másfél éven át a Gellért Szállóban voltam tanuló. Az akkori főportás, későbbi szállodaigazgató a mai napig jár a koncertjeinkre. Ők is látták, hogy nem lehet engem megállítani, de nem rúgtak ki, és ezért örökké hálás maradok nekik.
– A saját zenei ízlése vezényelte bandáról bandára, vagy az adott zenekar alakította az opcióit?
– Mindkettő igaz: addig voltam egy helyen, míg valami tovább nem hajtott. Egészen 1991-ig, akkor alapítottam első saját zenekaromat, a Herfli Davidsont, mert akkor már a saját zenémet akartam játszani. James Brown és Ray Charles jelentette akkoriban a két vezérfonalat, az utóbbi eleganciáját mindenképpen bele akartam vinni a zenémbe. De már az első perctől jelen volt a népzene is, még ha kevésbé is érződött. Kezdetben mindannyian játszottunk itt-ott, ám amikor a dolog beérett, minden más bandából kiléptünk, és csak a magunkét játszottuk. És egy év gyakorlás után, 1992-ben megjelent az első lemezünk.
– Mitől kezdi mostanában megtalálni a helyét a népzene a muzsikájában?
– Rá kellett jönnöm, hogy a népzene nem olyan műfaj, amit az ember csak úgy elkezd muzsikálni, azt egyszer alaposan meg kell tanulni. Tíz-tizenöt éven át visszahúzódtam vele, semmit sem raktam ki színpadra, legfeljebb egy-egy motívum jelent meg, de éreztem, hogy ez egyelőre kevés. Közben tanultam brácsázni, járok táncházba. Táncolni nem tudok, igazából autentikusan népzenét sem muzsikálni, de valójában nem is akarok. Úgy vagyok vele, hogy csak Budapesten van harminc olyan fiatal, akitől megkapom a legmagasabb színvonalat. Mi úgy dolgozzuk át a népzenét, hogy előbb megtanuljuk rendesen. Színpadon sosem játsszuk el, de mindent meg kell tanulni eredetiben, mert anélkül nem lehet feldolgozni. Amit a Rackában játsszunk, annak az eredetijét is tudjuk muzsikálni. Mondhatni, mi vagyunk az a magyar népi zenekar, amely semmit sem muzsikál.
– Nem idegen az a közeg? Nem nézik ki önöket?
– Ellenkezőleg, imádom a közeget, a súlypontok teljesen ebbe az irányba tolódtak el bennem. Az én korábbi zenémből a kilencvenes évek végére kezdtek eltűnni az értékek, gyökértelennek éreztem magam. Utána viszont azt mondtam, nekünk, magyaroknak vannak gyökereink, menjünk hát oda, ahol ezek a gyökerek rendesen, hétköznapi szinten működnek. És most már inkább ide tartozunk, a saját népi kultúránkhoz. Meghatározó emlék, ahogy Mérán ezer ember táncolt zuhogó esőben, sárban, amikor a kalotaszegi feldolgozásainkat muzsikáltuk. A fanyalgásokon, kérdéseken már régen túl vagyunk, a népzenészek látják a folyamatos jelenlétünket, hogy nem divatból csináljuk az egészet. A rossz, nem hiteles próbálkozásokat ki sem rakjuk a színpadra, amúgy meg a Dűvő együttes nyári táborában szoktuk megmutatni először a dolgainkat. Kétszáz népzenész és táncos előtt, akik rögtön megmondják, ha hülyeségeket csinálunk.
– Muzsikájukat egyre inkább fúziós zenének nevezik. Egyetért ezzel a kategorizálással?
– Szerintem nem fúziós zenét játszunk, nem A zenét próbálunk B zenéhez hozzáparancsolni. Igazi fúzióról akkor beszélhetünk, ha alapjaiban meg akarod ismerni a másik oldalt, nem csak használni. A saját kultúrámat nem használom nagyobb ismertség vagy nagyobb bevétel érdekében, ezért nem játszunk feldolgozásokat, slágereket. Bennem ezek az oldalak összeolvadnak, és ettől érzem hitelesnek az egészet. Az a három-négy év például maga volt a halál, amikor a régit már nem, az újat pedig még nem tudtam játszani. Ugyanakkor mindig tanuló pozícióban kell maradni, mert ha áthelyezed magad a világsztár alapállásba, garantáltan vesztes leszel.
– Milyen mértékben fogadja el a többiek, az esetenként akár tizenöt évvel is fiatalabb kollégák véleményét?
– Olyannyira, hogy négy éve átadtam a dalírást a zenekarnak. Akkoriban épp demókat írtam, úgy tartottam, jó anyag összejött, de ahogy hallgatni kezdtem, rájöttem, hogy sok ilyet írtam már. És arra is, hogy igazából egyetlen dal használható belőle. Keményen számot kellett vetnem magammal, hogy erőltetem-e a saját „hülyeségeimet”, vagy hagyom őket, akikről amúgy tudtam, hogy nagyon jó dalszerzők. És azt mondtam: uraim, ezt az egy dalt hagyjuk meg, amúgy mától maguké a pálya. Egyébként sokáig keresgéltem őket, egyszerűen azért, mert nekem is meg kellett érnem a zenekarvezetésre. Fiatalon ösztönösen csinálja a dolgait az ember, aztán jönnek a sokkok, amikor a fiatalkori zenekar feloszlik. Ha második esélyt is kapok, már jóval tudatosabb az egész.
– A versfeldolgozások is az emberi jellemfejlődés újabb szakaszát jelentik?
– A kilencvenes években végbement zenei generációváltás okozta kultúrsokk tartalmilag is sok mindent megváltoztatott. Addig én írtam a szövegeket, és olyanokat írtam, amelyek akkor, abból az életemből szakadtak ki. A gyökeresen megváltozott élethelyzet érvénytelenné tette a korábbi szövegeket, nem is játsszuk már azokat. Akkoriban fedeztem fel a verseket, az átmenetet jelentő első nagy élmény a Budapest éjszakája szól című Ady-vers volt, mintha nekem írták volna. És miután a Gryllus Kiadó lett a kiadóm, kaptam egy felkérést Gryllus Dánieltől: a készülő Hangzó Helikon sorozatban csináljuk mi Petőfit. Ekkor újra Isten kezét éreztem magamon. Kilenc hónapig dolgoztunk a lemezen, háromszor énekeltem fel, de csak azért, mert mindegyik változat újabb kapukat nyitott ki. Így találtam meg Petőfit, és itt meg is álltam. Illetve az ő segítségével már bármilyen költészeti irányba tudok menni. Ő is nekem írta a verseit.
Ferenczi György
Szájharmonika-művész, énekes, hegedűs, gitáros. Budapesten született 1968. október 12-én. 1985-ben countryzenészként kezdte pályafutását a Kápa együttesben, négy évig külföldön játszott a Rodeo zenekarral. Az 1993-as trossingeni szájharmonika-világbajnokságon Szabó Tamással megosztva 5. helyezést ért el. Stúdiózenészként közel 250 lemezen játszott. Dolgozott többek között a Hobo Blues Banddel és az LGT-vel. A Herfli Davidson és a Rackajam alapítója, ma az Első Pesti Rackák zenekar vezetője. Nevéhez több mint harminc album megjelenése fűződik, a legutóbbiak: Petőfi (2017), Mindenek szerelme (2018), Áldás rockendroll (2019). Díjak, elismerések: eMeRTon-díj (2006), Gundel művészeti díj (2009), Párhuzamos Kultúráért díj (2010), Magyar Arany Érdemkereszt (2012), Máté Péter-díj (2019). Nős, két lány édesapja.
