Hajszálon múlt ugyanis, hogy az első világháborút követő párizsi békekonferencián Románia nyugati határait nem Debrecen előtt húzták meg úgy, hogy a román oldalra került volna Mátészalka, Vásárosnamény, Békéscsaba és Gyula is. Ez viszont már a szabályokat diktáló nagyhatalmaknak is túl sok lett volna – mondta a Korunk Akadémia Trianon 100 rendezvénysorozatán L. Balogh Béni. A temesvári születésű, Kolozsváron végzett, Budapesten élő történész-főlevéltáros szerint a béketárgyalásokon a határok kijelölését kizárólag a győztes-vesztes logika határozta meg, minden egyéb szempont, ha volt is, idővel háttérbe szorult, ami csak első hallásra tűnik magától értetődőnek, és utólag számos problémát is okozott.

Menjünk vissza az időben 1882-ig: Románia ekkor csatlakozott az ún. hármas hatalmi egyezményhez: szövetséget kötött Németországgal, Ausztria-Magyarországgal és Olaszországgal. A döntést rengetegen bírálták a román politikában, mert úgy gondolták, Románia érdekeivel ellentétes, hogy összekösse a sorsát egy olyan hatalommal, amelynek egyik területrészére, ha kimondatlanul is, de egy ideje már fájt a foga – természetesen Erdélyről van szó. Ezért 1914-ben, amikor kitört az első világháború, bár szerződés kötelezte volna a hadba lépésre a Német Császárság és az Osztrák–Magyar Monarchia oldalán, a Román Királyság inkább a semlegességet választotta. Hiszen – így okoskodott a román politikai elit, élén Ion I. C. Brătianu miniszterelnökkel, mint utólag kiderült: helyesen – mit ajánlhatnának névleges szövetségesei a támogatásért cserébe győzelem esetén? Besszarábiát. És mit ajánlhatnának az antanthatalmak, ha sikerül legyőzniük a Berlin–Bécs–Budapest–Isztambul–Szófia tengelyt? Erdélyt, a Partiumot és a Bánságot – ami azért mégiscsak nagyobb falat.

Úgyhogy a románok kivárásra játszottak, de közben titkos tárgyalásokba kezdtek az antanttal, és 1916-ban aláírták az ún. bukaresti titkos szerződést – ez a titkosság visszatérő eleme a korabeli román politizálásnak. Gyorsan szögezzük le: ha a világháború utáni területrendezéskor a győztes nagyhatalmak betartották volna a románoknak ebben a szerződésben tett ígéreteiket, a magyarok még ennél is sokkal rosszabbul jártak volna. Ennek értelmében Románia megkapta volna nemcsak a történeti Erdélyt, a teljes Bánságot, a Partiumként ismert részt, de a magyar Alföld keleti részét is, szinte a teljes Tiszántúlt, egészen a Debrecen–Szeged vonalig.

Olyannyira titkos volt ez a megállapodás, hogy a központi hatalmak nem tudtak róla, Tisza István magyar miniszterelnök még két év múlva (!) sem akarta elhinni, hogy megköttetett. Pedig Románia 1916 nyarán elérkezettnek látta az időt, hogy belépjen a háborúba, természetesen az antant oldalán, be is törtek Erdélybe, de nem sokáig nyomulhattak előre, mert a Mackensen tábornagy vezette német–osztrák–magyar haderő úgy visszaverte őket, hogy meg sem álltak Bukarestig, a román kormány pedig Iași-ba menekült.

Románia helyzete tehát nem volt rózsás, ráadásul 1917 októberében kitört Oroszországban a forradalom, hatalomra kerültek a bolsevikok, Lenin pedig ideiglenesen békét kötött a központi hatalmakkal.

1918 tavaszán a Román Királyság, mentve a menthetőt, kénytelen volt különbékét kötni, és kiszállni a háborúból – ezt a lépését az antanthatalmak később sem bocsátották meg neki, valószínűleg ennek is köszönhető, hogy végül kevesebb területet kapott, mint amire számított.

Az erőviszonyokat az fordította meg végzetesen, hogy az Amerikai Egyesült Államok hadba lépett az antant oldalán. 1918 őszén már világos volt, hogy fordult a kocka, a központi hatalmak nem tudják tartani magukat, kapitulált Bulgária, Törökország, Ausztria-Magyarország, majd novemberben Németország. Románia ekkor ismét belépett a háborúba – kiváló időzítéssel, egy nappal a német fegyverletétel előtt. A háborút tehát, ha csak paraszthajszálnyival is, Románia a győztes oldalon fejezte be, és bár a nagyhatalmak orroltak rá a különbéke miatt, elismerték szövetségesüknek.

1919 januárjában megkezdődött a párizsi békekonferencia, amelyen csak a győztes államok – az öt nagyhatalom és számos kisebb ország, összesen 27-en – vehettek részt, több ezer képviselővel; a román küldöttség mintegy harminc főből állt, élükön az agilis Brătianu miniszterelnökkel, illetve az Erdélyt képviselő Alexandru Vai­da-Voevoddal, a budapesti országgyű­lés korábbi képviselőjével. Magyarországot eleinte megfigyelőként sem hívták meg, nemcsak a vesztes státusa miatt, hanem azért sem, mert a zavaros belpolitikai helyzet (őszirózsás forradalom, kommün) miatt nem tekintették tárgyalópartnernek az egymást váltó magyar kormányzatokat, az országot pedig nem ismerték el független államként. Huszár Károly kormánya volt az első, amelyet meghívtak a béketárgyalásokra 1919 novemberében – de ekkor az új határok már le voltak szögezve, a magyar delegációnak semmilyen ráhatása nem volt az eseményekre.

De ne szaladjunk ennyire előre. 1918. november 3-án az osztrák–magyar csapatok Padovában letették a fegyvert, Magyarország külön konvenciót kötött az antanttal Belgrádban: ennek értelmében a Marostól keletre és délre fekvő területekről ki kellett vonulniuk, de Észak-Erdélyt egyelőre megtarthatták – és bár a Károlyi-kormány számára ez akkor viszonylag jó megegyezésnek tűnt (az világos volt, hogy a teljes Erdélyt nem tarthatja meg Magyarország), néhány hét alatt kiderült, hogy az egyezmény fabatkát sem ér.

A román királyi haderő, amely a háború utolsó fél évében lényegében „pihent”, újra ütőképesnek számított szemben a kimerült, szétesőfélben lévő magyar hadsereggel.

1918 decemberében tehát a románok – Henri Berthelot tábornok, a balkáni francia csapatok vezetőjének tudtával – benyomultak Erdélybe, elfoglalták a Székelyföldet, az év karácsonyán pedig Kolozsvárra is, majd onnan tovább.

A békekonferencia januári megkezdésekor tehát a románok kész tények elé állították a nagyhatalmakat azáltal, hogy az általuk kért területek egy részét katonai erővel uralták. Románia a konferencián korlátozott mértékben vehetett részt, de területi ügyekben meghallgatták az igényeit, a döntést viszont az öt nagyhatalom – azaz az európai területrendezésbe beavatkozni nem kívánó Japán távollétében a Négyek Tanácsa (Amerikai Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország) – hozta meg.

I. C. Brătianu román miniszterelnök

Brătianu miniszterelnök a „Dnyesztertől a Tiszáig” nagyromán álom jegyében országának követelte mindazon területeket, amelyeket a szövetséges nagyhatalmak az 1916-os bukaresti titkos szerződésben ígértek. És bár a győztes hatalmak közt Románia megítélésében nem volt egyetértés – a franciák támogatták leginkább a román törekvéseket, az amerikaiak és a britek a legkevésbé –, abban megegyeztek, hogy a bukaresti szerződést nem tekintik érvényesnek, a románoknak tehát le kell mondaniuk a legvadabb követeléseikről. Brătianu azonban hajthatatlan volt, követelte a teljes Bánságot és a Tiszántúl nagy részét. Amikor világossá vált, hogy Románia „csak” azt a 103 ezer négyzetkilométert kaphatja meg, amely ma is a részét képezi (összehasonlításként: a megmaradt trianoni Magyarország területe 93 ezer négyzetkilométer), elégedetlenségében otthagyott csapot-papot, békekonferenciát, illetve a helyettesét, Nicolae Mișut, és hazautazott. Ekkorra azonban Magyarország felosztása eldöntöttnek volt tekinthető, legkésőbb 1919. március 7-én az új határok nagyjából készen álltak (ezért nem életképes az a magyarázat, hogy a nagyhatalmak a budapesti kommunista hatalomátvétel miatt büntették volna Magyarországot, a Tanácsköztársaság ugyanis csak március 21-től datálható). A magyar Vörös Hadsereg ugyan ideiglenesen visszafoglalta a Tiszántúlt, de a román offenzíva megállíthatatlannak bizonyult, 1919 augusztusában a román hadsereg megszállta Budapestet.

A román miniszterelnök ellenállásának a területi kérdések mellett volt egy másik fő tárgya is. Mielőtt erre rátérnénk: Ion I. C. Brătianu azért is érdemes a figyelmünkre, mert a korszak kétségkívül legformátumosabb román politikusaként ő testesítette meg azokat az elképzeléseket, amelyek Nagy-Románia állampolitikáját és a nemzetiségi kérdéshez való viszonyulást a román közgondolkodásban évtizedekre előre meghatározták. Az akkor harmadik kormányfői mandátumát töltő politikus, a Nemzeti Liberális Párt vezére hajthatatlanságával, céltudatosságával és remek taktikai érzékével tűnt ki, ellentmondásos karaktere sokak számára viszont nem volt rokonszenves. Állítólag a románok legfőbb szövetségese, Georges Clemenceau francia miniszterelnök ki nem állhatta. A nyugatiak inkább Take Ionescut, a liberális miniszterelnök konzervatív-demokrata ellenfelét preferálták volna tárgyalópartnernek, aki nagyobb kompromisszumkészséget tanúsító politikus volt, területi kérdésekben is több engedményre lett volna hajlandó.

Brătianu meghallgatásán szinte kizárólag etnikai érvekre hivatkozott a területszerzés indokaként – talán nem függetlenül attól, hogy a kritikusabb brit és amerikai delegáció eleinte ragaszkodott valamiféle etnikai igazságosság elvének alkalmazásához.

A román kormányfő azonban meghamisított statisztikai adatokat közölt, a Románia által igényelt területeken a román népesség arányát 72 százalékra tette, a magyarokét pedig 15 százalékra – úgy, hogy a magyar népességbe nem számította bele sem a székelyeket (amelyekre magyar ajkú, de különálló nemzetként hivatkozott), sem a magyar identitású zsidókat.

(A valósághoz közelebb álló arány, az 1910-es népszámlálás alapján: 58 százalék a 26-hoz.)

Az etnikai igazságosság, az önrendelkezés Woodrow Wilson amerikai elnök által szorgalmazott elveit végül felülírták a – főleg Franciaország balkáni befolyásszerző politikáját szolgáló – stratégiai érdekek, illetve a győztes szövetséges jutalmazásának imperatívusza. Arról nem beszélve, hogy emellett több más érdekszempontnak is meg kellett felelni, ezek közül az egyik legfontosabb a vasútvonalak kérdése volt: az, hogy a nagyromán állam milyen vasúti összeköttetéseket „örököl” a Monarchiától, jelentős érvként esett latba, bár a bukaresti mohóságtól besokallt amerikaiak végül az asztalra csaptak, mondván: ha a románoknak vasút kell, építsenek maguknak. Így „menekült meg” végül Vásárosnamény és Mátészalka, amelyek eredetileg a Nagykároly-Csap vasútvonal közbeeső csomópontjai voltak.

Brătianu ellenállásának volt egy másik fő oka is. A román miniszterelnök sérelmezte, hogy a nagyhatalmak egy kisebbségi szerződést akartak aláíratni vele, amelyben a hirtelen többnemzetiségűvé vált Románia garantálta volna, hogy betartja a nemzeti kisebbségek, köztük a százeszerszám határon „túlra” kerülő magyarok jogait. Brătianu ezt felháborodottan utasította vissza, egyrészt, mert állítása szerint a kisebbségeknek máris egyenlő jogaik vannak („Románia példásan megoldotta a kisebbségi kérdést”, ismerős?), másrészt, mert ezt az ország szuverenitásába való durva beavatkozásként értékelte. A szerződést nem volt hajlandó aláírni, és, mint említettük fentebb, haza is utazott Párizsból, később pedig a miniszterelnökségről is lemondott – a szerződést végül december 10-én a frissen kinevezett utóda, Alexandru Vaida-Voevod látta el kézjegyével (ő egyébként, erdélyi politikusként, a magyar kommunista hatalomátvételben lehetőséget látott arra is, hogy az erdélyi, partiumi magyarokat – a bolsevizmustól való félelmüket kihasználva – a románok próbálják szép szóval meggyőzni: jobb soruk lesz Nagy-Romániában, mint Kun Béláék Magyarországán). Az azóta méltatlanul feledésbe merült kisebbségi szerződés széles körű oktatási, kulturális, nyelvi, vallási és gazdasági jogokat biztosított a nemzeti kisebbségeknek, és a székely és szász közösségeknek helyi önkormányzatiságot, magyarán autonómiát garantált – már ha betartották volna.

Innentől egyenes út vezetett Trianonig. A tények ismeretesek: 1920. június 4-én – a háborúban vesztes államok közül utolsóként – a győztes nagyhatalmak Magyarországgal is aláírták és aláíratták a békediktátumot a versailles-i Nagy-Trianon palotában.

A kocka megfordult, Románia és Magyarország egymásnak egyfajta inverzeivé váltak: Románia nemzetiségileg (nagyjából) homogén kisállamból közepes méretű, többnemzetiségű állammá vált, Magyarország többnemzetiségű középhatalomból pedig nemzetiségi szempontból (nagyjából) homogén kisállammá.

És bármennyire is elégedetlen volt „Nagy-Románia atyja”, Ion I. C. Brătianu a végeredménnyel, ebben az ügyben alighanem Petre P. Carp konzervatív pártvezérnek volt igaza (ő egyébként azon kevés román politikus közé tartozott, akik az osztrák–magyar orientációt támogatták), amikor, némi prófétai tehetségről is tanúbizonyságot téve, azt mondta: Romániának akkora szerencséje van, hogy még kompetens politikusokra sincs szüksége.

Apropó, Brătianu: amikor Lloyd George brit miniszterelnök nekiszegezte a kérdést, hogy mit kíván kezdeni a román fennhatóság alá került magyarok tömegeivel, sokatmondó, a román nemzetiségi politika végső célkitűzéseiről kendőzetlenül árulkodó választ adott. Azt mondta, a „mesterséges elemeket” (nem tudni, pontosan mit értett ezalatt, vélhetőleg azokat a magyarokat, akik nem Erdélyben vagy a Partiumban születtek, csak betelepedtek oda a Monarchia idején) igyekszik távozásra bírni; az őshonos, „állandó elemekkel” szemben liberálisabb bánásmódot alkalmaz majd, de idővel remélhetőleg ők is belátják, hogy érdekükben áll mihamarabb asszimilálódni a többségi nemzetbe.

Azóta száz év telt el.

Papp Attila Zsolt
(Forrás: Főtér)