Így kezdődött meg a vándorok új élete. Vörös proletárok lettek. Az első napokban reszeltek, kalapáltak a satupadon, de Berci bácsi hamar rájött, soha nem volt vasporos ezeknek a havasalji fiataloknak az orra, famunkához jobban értenek, mint a pléhez, acélhoz, átvitte őket abba a csarnokba, ahol ládákat szegecseltek össze, amibe a csapágyakat csomagolták.

Végre fenyőillatot éreztek! Négy méter hosszú, gyalulatlan, colos deszkákat kellett méretre szabdalni, s a darabokból ládákat összeállítani. Csődület támadt körülöttük, olyan ügyesen és gyorsan dolgoztak, s amikor előre hajtották a ládagyártást, a csomagolók közé álltak, zsírpapírba kellett pakolni a kényes és értékes csapágyakat, s azokat szakszerűen a ládákba rakni.
Új neveket kaptak, Józsa Csabából Harasztosi Béla lett, Bíró Benjaminból Nemes Antal. Otthon bolondulásig gyakorolták, hogy azonnal értsék, ha valaki szólítja őket.

Két hónap telt el így. Közbeesett a szilveszter, amit soha nem fognak elfelejteni. Négyen ünnepeltek, kerek volt a család, a fiúk is kaptak egy-egy pohár pezsgőt. Kétszer énekeltek himnuszt, egyszer tizenegy órakor, másodszor éjfélkor. A székely himnusz kettőbe tört, mint dérütötte virág, először Csaba és Béni, azután a felnőttek hangja bicsaklott meg.

Az újév első napján bátor lépésre szánta el magát a Szalay házaspár. Felhívták telefonon a bibarcfalvi tanító urat, Józsa Ferencet, s Csaba el tudta dadogni:
– Ne aggódjanak, édes szüleim, jól vagyok, arra kérem édesapámat, írjon egy nyilatkozatot, amivel beleegyezik, hogy engem itt örökbe fogadjanak. Ne féljenek, én éppen úgy fogom szeretni magukat, mint eddig. Velem van Bíró Benjamin, értesítsék a szüleit, hogy nyugodjanak meg.

Elmúltak az ünnepek, a fiatalok élete rendes kerékvágásba zökkent, munkaidőn kívül a Szalay házaspár gyermekei voltak, se este, se vasárnap nem léptek ki a házból, de ez a szobafogság nem nyomasztotta őket, Abigél és Péter dédelgette, kényeztette őket, végre kiélhették a szunnyadozó szülői ösztönöket.
Este, ha lefeküdtek, csak a két fiúról sugdolóztak olyan halkan, hogy azt semmilyen poloska rögzíteni nem tudta. Rajongásuk eufóriás túlzás volt:
– Mondd, Péter, ha nem volna ilyen elvetemült a világ, ha ki lehetne emelni Csabát és Bénit ebből a fertőből, amiben élünk, nem az derülne ki róluk, hogy szépre és jóra született két ember-gyöngyszem? Két nemes ember-csíra? Nem az derülne ki róluk, hogy szennyes árból kicsapódott kristályok?

– De igen, kedvesem, kiderülne. Gyönyörű szót használtál. Kicsapódás! Ahhoz, hogy igaz arcukat meglássa a világ, ki kellene csapódnia a kristálynak a zavaros vegyületből.
– A józan ész elítéli őket! Iskolát, szülőt elhagyó, felelőtlen tekergők, holott az Akropolisz legfelsőbb lépcsőjén lenne a helyük. Babérkoszorút érdemelnének, és bilincs, börtön vár rájuk.
– Én New York nőalakja mellé állítanám őket két oldalt, férfi-fároszoknak.
– Úgy sugározzák magukból a forradalom igazát, mint a smaragd a sokmilliárd fűszál zöld ragyogását. Életem legnagyobb keserűsége, hogy nem lehetek anya. Ugye, nem haragszol, Péter, ugye nem veszed hűtlenségnek, hogy ezt a két gyermeket úgy szeretem, mintha én szültem volna őket?
– Hogy haragudnék, kedvesem? Bennem is megmoccant az apaság, s ha mindketten ugyanazt érezzük, akkor nem vagyunk hűtlenek egymáshoz.

Rájuk ragadt az a fatalizmus, ami a négy diákot a Székelyföld álomszép zugában,

Erdővidéken megszállta, amelyik elindította őket a Golgotára, rajongtak, csapkodott a fantáziájuk, visszaestek a gyermekkor aranyködébe. Elveszítették realitásérzéküket.A másik szobában ugyanúgy működtek a lélek áramkörei. Csaba és Béni rászokott a suttogásra, figyelmeztették őket, hogy lehallgatókészülék bárhol lehet.
– Én nem bánom, hogy nekivágtunk az útnak, bármekkora bajba jutottunk – mondta Bi-Be.
– Én sem bánom – suttogta Csa-Besz, csak azt nem szeretném, ha miattunk másokat érne baj. Nagyon szeretem Péter bácsit. És aztán Abigél nénit!
– Na, na, csak ne túlozd el. Az iskolában is te voltál a nagy Casanova a fancsali képeddel. Hogy meresztgetted tegnap este azt a két bivalyszemed reája, amikor megmosta hosszú, aranysárga haját, s szárította a nappaliban!
– Láttad, milyen színes, csipkés bugyikat teregetett fel száradni a balkonon?
– Te disznó lator! Nem szégyelled magad?
– Nem szégyellem. A nőt meg szabad látni még a rabnak is, és mi rabok vagyunk. Kinek volt a világon ilyen szép rabtartója?
– Jól van, jól! Nekem is van szemem. Abigél néni valóban bámulatos teremtés. Hogy tud neki is éppen olyan világoskék szeme lenni, mint Péter bácsinak? Igaz, hogy a kékszemű emberek jobbak, nemesebbek, mint a barna, szürke vagy fekete szeműek?
– Ez egy legenda. De van benne valami, a legendák nem a semmiből keletkeznek.
– Vajon mi lett Villámmal és Ko-Vával? Átjutottak a határon? Moyses belepusztul, ha megtudja, hogy elkéstünk, hogy már leverték a forradalmat. S Kovács Jancsi még egy hatalmas, nagy gyerek, bármilyen széles a tenyere. Ő bőgni fog, mint a szamár eső előtt.
– Isten a megmondhatója, mi lett velük. De jó lenne, ha olyan szerencse érné őket is, mint minket. Igaz, mi is lógunk a levegőben.

Ez a késő esti pusmogás, ez a lepkeszárnyú suttogás aranyozta be a debreceni panelház szerény lakosztályát, úgy sugárzott a rajongó jóság, a keserű-édes aggodalom, mint az uránérc belső, titokzatos ereje: egyik szobában egy gyermektelen házaspáré, a másik szobában történelmi árvaságra ítélt két székely diáké.

Az egyértelmű volt mindenki számára, hogy csak ideiglenes ez az állapot. Rendőrállamban, ahol minden zugban ellenforradalmárok után szaglásznak, nem élhet két fiatal illegalitásban sokáig. Előbb-utóbb elkapják őket, s akkor vége, el sem lehet képzelni, mit művelnek velük először a magyar, azután a román hóhérok.
És aztán az iskolát is folytatni kellene, a tanulást nem lehet abbahagyni, a ládaszegecselés nem életcél, újból ki kell találni valamit.
Kelemen tiszteletes úr vette át az összeesküvő csapat irányítását. Vérében volt az óvatosság, hosszú, nehéz évek alakították ki az életstratégiáját, hisz ő képviselte a hatalommal szemben az egyházi reakciót, ezért lassan, nagy körültekintéssel puhatolódzott, olyan személyeket válogatott ki hívei közül, akik soha, semmilyen körülmények között nem vetemednének árulásra.

A presbitérium, a református egyház magva az aranytartalék, nagyrészük ősz hajú, pödrött vagy kajla bajuszú öreg, gyér beszédűek, de ha megszólalnak, kondul a hangjuk, mint a Nagytemplom harangja, s Bibliába illő, amit mondanak.

A harmadik forrás a titokban megtartott keresztelők és esküvők szereplői voltak. Tanítók, tanárok, iskolaigazgatók az állásukkal játszottak, ha nyilvánosan megkeresztelték a gyermeküket, ezért a parókián, bibliaolvasás ürügyén, előkerült az ezüstkancsó, s Kelemen tiszteletes úr érzelmes, okos ima után rácsorgatta az újszülött kobakjára a református egyházba beavató vizet.

Itt keresgélt a pap, az újonnan keresztelt szülők neveit olvasta, finom, vékony mutatóujját végighúzta a névsorokon, s kijegyezte azokat, akik hite szerint megbízhatóak, akiknek a református hit több, mint vallás.
Hajdú Ödön nevénél állapodott meg, nem erdélyi ugyan, de a felesége kalotaszegi, évekig tartó huzavona után tudtak összeházasodni.
– Ő lesz az én emberem – mormogta a tiszteletes. – Hajdú Ödön. A Tóth Árpád Szakközépiskola igazgatója, karakán, gerinces ember. Csak azzal a feltétellel nyomták kezébe a kinevezését, ha beáll a pártba, ilyen kényszer-kommunista sok ezer van az országban, de ez bizonyos védettséget is jelent, s a meggyőződése magánügy. Úgy gyűlöli a bolsevistákat, mint a bubopestist.

Így meditált, elmélkedett Kelemen Boldizsár, s hamar meg akarta osztani lányával és vejével a felfedezését. Mindig különleges öröm volt, amikor beállított Péterhez és Abigélhez, soha nem telefonált, tudta, azt lehallgatják a kutyák. Érzelmesen ölelték meg egymást az előszobában, a vejét is ugyanúgy szerette, mint a lányát.
– Gyermekeim – szólt, amikor elhelyezkedett megszokott helyén, a nappali egyetlen széles foteljében. – Bizonyára ti sem tartjátok véglegesnek a fiúk munkahelyét. Jól dolgoznak, ha nem egyéb, élmunkások lesznek, sztahanovisták, s kitüntetik őket, de éles az eszük, jó a felfogásuk, az iskolában a helyük. Van az én híveim között egy becsületes iskolaigazgató, mit szólnátok ahhoz, ha őt is beavatnám, hátha föl tudná venni Csabát és Benjamint a kilencedik osztályba.
– Nagyon örülnénk, édesapám, mondta Abigél, egyik gyötrelmünk éppen az, hogy mi csöbörből vederbe juttattuk őket. Nem ládaszegecselésre valók a mi gyermekeink.

Kicsit elpirult, amikor azt mondta, „a mi gyermekeink”, de már megszokta, hogy nem kívánt alakoskodni a szavakkal.
– Rendben van – mondta suttogva a tiszteletes –, én akkor fölkeresem igaz hívemet, Hajdú Ödönt, beavatom a nagy titokba, s kérni fogom a segítségét.
Kifordult az ajtón, szép mosolya világított a lépcsőházban, amint leballagott a lépcsőn. Kinn friss hó hullott, abban poroszkált a hosszú utcán; az igazgató kertes házban lakott a külvárosban, még a kapukilincsre is rárakódott a hó, zsebkendőjével törülte le, s csengetett.

Kijött a gazda, s nagy örömmel üdvözölte a váratlan vendéget. Nem tudta elgondolni, mi dolga lehet Kelemen Boldizsár tiszteletesnek este későn.
Leültek a nappaliban, ami botanikus kerthez hasonlított, Hajdú Ödön bolondult a növényekért, apró, ezüsttel bevont poharakba szilvóriumot töltött, koccintottak, s miután felhajtották, kérdőn nézett a papra.
– Látom, kedves Ödön, hogy csodálkozik. Az a kérdés lakozik a szemében, miért vezérelte pont ide a Gondviselés ezt a papot? Igazat mondanak a szemei. A Gondviselés vezérelt ide. Én sem gondoltam volna néhány héttel ezelőtt, hogy egy ilyen veszélyes ügyben kérem a segítségét. Elmondom röviden, miről van szó. Remélem, nincs a falban poloska.

Két vakmerő diák szökött meg Erdélyből, illegálisan, útlevél nélkül lépték át a határt, részt akartak venni a pesti srácokkal a forradalomban, de elkéstek, itt tudták meg, hogy… Szóval itt tudták meg… tudja ön jól, mit tudtak meg… szóval azt, hogy mi lett a sorsa a felkelésnek. Ezt a két fiatalt a lányom és vejem fogadták be, mert nekik nincs gyerekük, és… és most ládákat szegecselnek a csapágygyárban. Berci bácsi segítségével jutottak be oda. Ő is a mentőcsapat tagja, akivel vérszerződést kötöttünk. A kérdés az, kedves Ödön, volna bátorsága ezt a két baróti süvölvényt fölvenni a szakközépiskolába? A fiúk esze úgy vág, mint a borotva, nem hoznának szégyent se Tóth Árpád nevére, se az iskolára.

– Hogy volna-e bátorságom? – válaszolt kérdéssel a kérdésre az igazgató. – Hát van akkora bátorság, amekkora ide hajtotta ezt a két kiskorú gyermeket? Van ehhez mérhető lobogás? Van lobogóbb láng, mint az övéké? Szégyellem magam! Mit reszkírozok én, ha fölveszem őket? Megszabadulok egy kínos funkciótól, az igazgatástól, s ismét taníthatok botanikát kedvemre. Holnap délelőtt legyenek nálam, a többi az én dolgom. Egy kérésem van. A lánya kísérje el őket, amint tudja, nem tapsol a hatalom, ha papok teszik be a lábukat az iskolába.

(folytatjuk)