Advent van, a várakozás legszentebb ideje, és ebben a szent időben lett teljessé néhány napja lelkésztestvérem, elődöm hosszú élete. Nem véget ért az ő várakozása, hanem beteljesedett. Hosszú és nehéz élet volt az övé, de panasz szava nem itatta át visszaemlékezéseit. Mindig a tényeket, a megtörtént eseményeket mesélte cifrázatlanul és őszintén. Nem hallgatott el semmit, véka alá sem rejtette érzéseit és gondolatait. Várakozott, és teljessé lett az ő várakozása.
Angyal hozta gyermek volt ő, hiszen december 24-én született egy másik században, egy másik, talán tisztább és szebb világból jött ő, és volt olyan sokáig velünk. Mindent, amit abból a világból hozott, mindent tisztán őrzött, és mindent át akart adni. Egyenes és szókimondó öregúr volt ő, aki mindig táplált és erősített engem is, ha beléptem otthona varázslatos csendjébe. Saját kezűleg faragott bútorai között élt sepsibodoki otthonában, ahová ha beléptem, mindig úgy éreztem magam, mintha egy templomba, mintha Isten házába léptem volna be. Ritka szerencsésnek mondhatom magam, hogy az egyházközségeim történetét és szívdobogását tőle ismerhettem meg igazán. Így tudott általunk összeforrni a múlt és a jelen. Gyakran féltett, intett és óvott, gyakran mondta, hogy nem érdemes odaáldozni a legszebb éveket. S valahányszor rákérdeztem, hogy ő miért áldozott annyi esztendőt, a válasza ez volt: mert így volt helyes. Sokat nélkülözött. Sokat fenyegették. Sokszor megalázták, de erő volt benne és akarat. Megbocsátás.
Gyakran visszhangzott a lelkében a fenyegetés szava: „ma nem alszanak itthon, tiszteletes úr”. Hogy mit tett fenyegetettségében, erről sosem beszélt. Talán felkészült az indulásra lélekben is, mint ahogy elkészítették a menekülésre összerakott poggyászt az ágy alá rejtve. Talán elbúcsúzott szavak nélkül, csak a tekintetén keresztül szeretteitől, közössége népétől, talán minden vasárnapi szolgálata egy-egy újabb ajándék és lehetőség volt az örömre, a hálaadásra, az ünnepre. És mindenek ellenére a nehéz szolgálati években valahogy mindig megtalálta magában az öröm forrását. A fájdalmát és üldöztetésének kietlen éjszakáit kopjafák örök mintájába véste figyelmeztetőül, melyek ma is imádságként kiáltanak az Isten egére mutatva. Öröm tudott lenni az ajkán a szolgálat 47 esztendeje alatt is, sőt, hosszú nyugdíjas évei alatt is, mert ezt az örömet Istennél és Istenben találta meg. Az üldöztetés, a fenyegetés is erősebbé tette, csak mélyített egy rovásnyit élete faragványán. És minden rovás után egyre több öröm került a felszínre, egyre több mutatkozott meg belőle, melyből egyszerre táplált és táplálkozott ő maga is.
Tudom, hogy próféta volt ő, aki nem ismert megalkuvást. Aki nem ismerte az eltitkolt, elhallgatott szavak őrlő kínját. Övé volt a székely ember daca, konoksága, tisztasága, ereje és tartása. Övé volt a népszolgálat és a prófétai üldözöttek, fenyegetettek szolgasága egyszerre. Pontos, szótartó és fegyelmezett volt ő testben és lélekben egyszerre. Örült az életnek, és ezt az örömét megosztani akarta az övéivel. Az ő mindent elfedező örömének jutalma volt a hosszú emberi élet ritka gyöngyszemeinek egyike. A tiszta elme és szív, a tiszta gondolat és istenhit. Ezért ma öröm van bennem, hogy ismerhettem őt. Öröm van bennem, hogy óvó, féltő, fegyelmezett szeretetéből nekem is jutott egy parányi. Öröm van bennem, hogy prófétai magányomban ma is osztozni akar velem, mert bármerre megyek is, bármerre fordulok is, vele találkozom. Keze nyoma mindenütt lelkét őrzi, és a prófétai létének gyötrelmes örömét. Minden kifaragott motívum egy vallomás tőle, egy ima Szilágyi Domokos örök vallomásával: „hogy a fájdalom is csak energiaforrás – ó soha más ne legyen!”
Legyen ez a vallomás egy pici rovás az ő faragványán az örökkévalóságban.
Szabó Adél Júlia, Kálnok
