Eljárt halászni a szegény ember, s egyszer amint húzza a hálót, egy kis kárászt lát benne.

— Na, ha belejöttél a hálómba, te, kis kárász, én hazaviszlek, odaadlak a cicának.

— Hallod-e, te, szegény ember — szólalt meg az emberi hangon —, ne adjál oda a cicának, hanem jótettedért jót várj!

— Micsoda?! — Fogta a kis kárászt, visszalökte a vízbe.

Az öregasszonynak meg az volt az első szava otthon, hogy:

— Na, hé, fogtál-e valamit?

— Nem én, semmit, de nagyon megjártam.

— Na, hogy?

Elmondja, az öregasszony meg kezdi jártatni az eszét. Azt mondja:

— Eredj vissza, szólj a kis kárásznak, a jótett helyébe kérjél bíróságot magadnak!

Visszament a szegény ember, kiabálni kezd ott, ahol halászott:

— Kárászó, márászó! Kárászó, márászó!

Felugrik a kis kárász.

— Mit parancsolsz, kedves gazdám?

— Azt parancsolom, hogy a faluban én legyek a bíró!

— Menj csak haza, majd vasárnap reggel a községházán megválasztanak!

Megy a szegény ember haza, kérdi a felesége tőle:

— Na, hé, miben jártál?

Elmondta. És vasárnap csakugyan jött a kisbíró a szegény emberért, hogy megválasztották bírónak.

Bíró volt aztán három esztendeig, sosem kellett halászni mennie, megélt a bírói fizetésből urasan. De a felesége egyszer megint azt mondja:

— Hallod, ez az utolsó hivatal a faluban, eredj a kis kárászhoz, kérd meg, hogy te legyél a főjegyző!

Ment a szegény ember, és megint kiabált:

— Kárászó, márászó! Kárászó, márászó!

Ugrik a kis kárász.

— Mit parancsolsz, kedves gazdám?

— Azt parancsolom, hogy a faluban én legyek a főjegyző!

— Eredj haza nyugodtan, holnap meg is választanak!

Megy haza, kérdi a felesége:

— Na, mit mondott?

— Azt mondta, holnap megválasztanak főjegyzőnek. De ennél most már állapodjunk meg.

Az asszony elhallgatott, éltek pár évet, s megint gondolt egyet:

— Hallod, hé, jó ez nekünk itt, a legutolsó kis faluban? Mért ne lennél inkább szolgabíró?

Megint megy a szegény ember, megint kiabál azon a helyen:

— Kárászó, márászó! Kárászó, márászó!

Ugrik a kis kárász megint.

— Mit parancsolsz, kedves gazdám?

— Azt, hogy én legyek a szolgabíró.

— Menj csak haza, mert megválasztanak!

Mondja otthon az asszonynak:

— Hallod, most már ennél a hivatalnál megmaradhatunk.

— Jól van — hagyta rá a felesége, de elment öt-hat év, és megint rákezdte:

— Hallod, nem látom jónak ezt a hivatalt. Főispán legyél, az az első ember a városban!

Hát az ember megint kiállt a partra, megint kiabált:

— Kárászó, márászó! Kárászó, márászó!

— Mit parancsolsz, kedves gazdám?

— Azt parancsolom, hogy főispán legyek!

— Menj haza, sose aggódj, annak is megválasztanak!

Öt-hat év múlva megint mondja ám az asszony:

— Hallod, hé, mit gondoltam?

— Na, mit?

— Legyél király!

Az ember megint kiabált a parton:

— Kárászó, márászó! Kárászó, márászó!

Ugrik a kis kárász megint.

— Mit parancsolsz, kedves gazdám?

— Azt parancsolom, hogy én legyek a király!

— Na, ha azt parancsolod, az leszel! — felelte a kis kárász neki, és királyt csinált belőle.

De az asszony már megint csak duruzsolt:

— Hallod-e, hé! Minden országnak van királya, mondd a kis kárásznak, hogy a napot meg a holdat te vezessed!

Az ember megy a partra, kiabál:

— Kárászó, márászó! Kárászó, márászó!

— Mit parancsolsz, te szegény ember?

— Azt, hogy én vezessem a napot meg a holdat!

— Eredj csak haza, koplalj tovább! Köszönd a feleségednek, aki se bírót, se jegyzőt, se szolgabírót, se főispánt, se királyt nem tartott elég érdemesnek a hivatalában! Isten nem lehetsz!