Váry O. Péter
Ez nem az a lap, amelyben a mondén élet pletykái megjelennek, tehát a kedves Olvasó ne is gondoljon arra. Egyébként is Gabi néni nem olyan, és ha mégis olyanféle lenne, hát akkor sem számítana házasságtörésnek, hiszen sok éve özvegy már. Maradjunk tehát annyiban, hogy Gabi néni nem úgy lépett félre. Hanem olyanképp, hogy annak dagadt boka lett az eredménye, aztán jöhettek a mindenféle kenőcsök és borogatások, meg a bicegés, és a kérdésre, hogy hogyan történt, a címben kiemelt élcelődés.
Gabi néni nem átvitt értelemben vett félrelépése még így sem lenne szóra érdemes, annál is inkább, hogy már meg is gyógyult a bokája, ha nem ismételten egy mifelénk az utóbbi időben elharapózott rossz szokásra világítana rá. Folyamatosan épülő és szépülő városunkban ugyanis nagy divattá vált a dimbes-dombos járda – és nem a felújítatlan utcákban, hanem épp a felújítottakban. Nem tudni, milyen építészeti meggondolásból a tervezők a járdák szintjét nem egyenletesre rajzolják újabban, hanem a kapubejáratoknál lejjebb eresztik, aztán a kerítések/épületek előtt ismét megemelik. Aminek az a következménye, hogy a gyalogos, ha nem egyfolytában a lába elé néz, hol nagyokat lép üresbe, hol meg botladozik. Gabi néni is így ficamította ki a bokáját: nem vette észre, hogy épp lejt a járda, talpa aztán a várt szintnél hiába várta a talajt. És az üresbe lépés oly szerencsétlen módon történt, hogy azonnali éles nyilallás, majd hosszan tartó lábadozás lett belőle.
Rossz nyelvek azt beszélik, felújításra váró utcáinkat úgy rajzolják meg a tervezők, hogy ki se mennek a helyszínre, csupán egy virtuális sétát tesznek rajta a számítógép előtt ülve. Ez természetesen csak rosszindulatú szóbeszéd – bár valami mégis lehet benne. Felújított utcáinkban ugyanis mindenütt megemelkedett a járószint, és ez okolja a dimbes-dombos járdamegoldást. De hogy miért kell magasabbra csinálni az utcát, az már talány. Legtöbb helyen – nagyon helyesen egyébként – új alapot készítenek az úttestnek, ami azt jelenti, hogy jó mélyen felássák az utca nyomvonalát, arra elterítik a különböző rétegeket, mígnem végül az aszfalt koptatórétegével megadják a végső szintet. És itt adja magát a kérdés: miért nem lehet kiszámítani, hogy milyen mélyen kezdjék az alapozást ahhoz, hogy végül ne legyen magasabban az aszfalt, mint volt a korábbi burkolat? Ez az állandó járószint-emelkedés egyébként a dimbes-dombos járdák mellett azzal a hátránnyal is jár, hogy a kerítések „megcsöknek”, azaz az utcafelújítás előtt egy átlagos magasságú ember feje szintjéig emelkedő térválasztó a munkálatok befejezte után jó esetben vállig ha ér. De hát ez legyen az adófizetők baja, miként a Gabi néni bokaficama is az ő baja maradt. Van viszont egy közmondás, amely, tartok tőle, ezúttal szóvá tett észrevételünk ellenére is érvényes marad. A közmondásban a kutyáról és a karavánról van szó...
