Nincs idézőjel, ezeket a sorokat én merészeltem írni sok évvel ezelőtt, egy olaszországi utazásról hazatérve. Életre szóló élmények, megvalósult álmok, kalandos út, kemping, és rozé a szakadó esőben. Végső állomás Velence. Az utolsó napon olyan vihar tört ki, hogy a komp, amellyel a kempingbe tértünk vissza, hosszú ideig nem tudott kikötni. Próbált partot érni, de csak forgott maga körül az egetverő hullámok közt. Egy merészebb nő kiszállt az autóból, és amit az arcán láttam, még jobban megrémített. Az első gondolatom az volt, hogy mi lesz a gyermekkel, ha itt veszünk. Ritkán féltem ennyire. Amikor a Szent Márk téren bokáig érő vízben gyalogoltunk, még csak érdekesnek tűnt. Aztán amint emelkedett a víz, azon csodálkoztam, hogy a kávézók teraszáról nem úsznak el a székek, asztalok, de még mindig azt hittem, hogy ez gyakorta megesik errefelé.

Bárhová sikerült eljutnom a nagyvilágban, a turistalátványosságokon túlmenően jobban érdekelt az ottani élet. A hétköznapok, az emberek a hátsó, eldugott kis utcákban, ahol el lehet tévedni, és ahol fel lehet fedezni valami meglepőt, valamit, ami nem szerepel az útikönyvben. Persze soha nem elég mindenre a  szűkre szabott idő, de olyan izgalmas letérni az előre megtervezett útról. Valami ilyesmi történt azon az utolsó velencei napon is. Sok mindent láttunk, megcsodáltunk, tudtuk, hogy időbe telik majd, amíg letisztul, helyére kerül az összes élmény. Már csak egy kis félreeső utcába való elcsatangolás maradt hátra. Látni akartam, milyen az, amikor valaki estefelé hazatér és kiköt a kapujában, el akartam játszadozni a gondolattal, hogy milyen a lakás ahová bemegy, talán dohosak a falak, talán szaguk is van. Milyen lehet kinézni az ablakon, milyen Velence belülről, otthonról, egyáltalán, milyen is az, amikor itt nem turista az ember? Magammal akartam vinni valami nagyon hétköznapi, emberi, egyszerű élményt. Szóba elegyedtünk két gondolással, akik munkaidejük lejártával egy korlátnak dőlve iszogattak, meghívtak egy pohár borra, de azt nem engedték, hogy lefényképezzem őket. Igazuk volt. Egy kicsit el is szégyelltem magam. Szóval, hogy is vagyok a turistalátványosságokkal? És mit is akarok én megélni röpke pár óra alatt? Azt, amit szeretnék úgysem lehet. Csak a képzelet marad, a hangulatok, amiket magammal viszek. És most ez a hirtelen égszakadás, amikor mindenki megfutamodik, amerre lát. Nem volt könnyű visszatalálni a Szent Márk térre, utolsó percben felérni a kompra, és onnan nézni értetlenül, ahogy mindent ellep a víz. Aznap este féltem, kiszolgáltatottnak, kicsinek, tehetetlennek éreztem magam. A kempingben előkerült egy üveg bor, és csak ültünk csendben az autóban,  pörögtek a saját filmjeink, néztük a szakadó esőt. Későre járt, mire megszólaltunk. Nem tudtuk, hogy a hírekben már mindenhol mondták, hogy ötven éve nem volt ilyen vihar Velencében.

Azóta sok év telt el, vajon most mi van a gondolásaimmal és azokkal, akik este hazajárnak?