Hát ha kérdeztem, választ kaptam. Sepsiszentgyörgy önkormányzatának Városgazdálkodási Igazgatósága (amely hivatal különben nem létezik, a városgazdálkodási igazgatóság ugyanis a polgármesteri hivatal egyik részlege, és nem az önkormányzaté) aláírásával A járdák magasságáról címmel érkezett visszajelzés, melyben kifejtik, az útburkolat végső szintjét a közművezetékek (víz, csatorna, gáz, áram stb.) elhelyezése szabályozza, ezek fölé kerülnek ugyanis az úttest különböző rétegei az alapozástól az aszfaltig. A járdák szintjét meg az úttest szintje adja meg a szabványos szegélykövek méretei által. A visszajelzés szerint ez az oka annak, hogy a felújított utcákban magasabbá válik a járda, mint korábban volt. Példának okáért a Lábas Házat említik, melynek bejárata közel két évszázad alatt bő méterrel került az utca szintje alá.

Rendben, kezdjük a végén. A Lábas Házként ismert épület a huszárezred parancsnoki székházának épült 1818–1822 között, akkoriban az utaknak nem hogy alapja, de burkolata sem volt. Egy helyi legenda szerint 1849-ben az oroszok a székházban talált iratokat szórták le a földre, hogy ne kelljen sárban járniuk. A városiasodás aztán megkívánta az utcák valamiféle „civilizálását” is, előbb kavicsot szórtak szét az úttesten, majd kővel burkolták. Csakhogy az utászok mindig is a munka könnyebbik végét szerették megfogni, egyébként sem gondolkodtak hosszú távban. Vagyis mindig a meglévő rétegre tették rá az újabbat, soha nem szedtek fel valamennyit, hogy a járószintet tartsák. Valószínűleg az első aszfaltréteget is az akkor éppen meglévő kőburkolatra terítették le, aztán az időnkénti felújítások alkalmával erre, mint jól meghelyezkedett rétegre, tették az új alapot, rá az új burkolatot. Ily módon a közel két évszázad alatt könnyedén megemelkedett a járószint.

Ez, úgymond, természetes folyamat, bár rossz gyakorlat, amit viszont manapság is folytatunk, a következményekkel – mintha nem lenne helyi példa is rá – nem számolva. A járdák magasságáról című visszajelzésben kifejtik, manapság több rétegű, tehát vastagabb alapot kell építeni az útnak, hogy a nehézgépjárművek terhelését is bírja. Ez nagyon helyes, miként az is, hogy az utcafelújítás az összes közművezeték cseréjét is magában foglalja – ezt a megoldást egyébként, ha nem állandóan egymás szapulásával lennének elfoglalva honatyáink és -anyáink, törvénybe kellene foglalniuk: hosszú távon számottevően kevesebb pénzt kellene a közművezetékek javítására és az utak karbantartására fordítani. De normális törvényt ebben az országban... Na jó, ne politizáljunk, maradjunk a mi utcáinknál.

Tehát a képlet a következő: egy felújítandó utcában előbb kicserélik az összes föld alatti vezetéket, aztán következhetnek az úttest jól meghatározott összetételű és vastagságú rétegei. Vagyis az egésznek van egy méternek nevezett fizikai mértékegységgel mérhető mélysége vagy magassága, ki hogyan értelmezi. Az egyszerű logika szerint, ha a vezetékeket és az út alap, stabilizáló és egyéb rétegeit tíz centivel mélyebbre teszik, illetve tíz centivel mélyebben kezdik el leteríteni, akkor a legfelső koptatóréteg is tíz centivel alacsonyabban lesz. Magyarán: ha az új úttest mindenestől vett vastagságát a mindenkori járószinttől visszafelé számítják, az új járószint nem kerülhet magasabbra a réginél. És akkor nem kell dimbes-dombos járdát készíteni, akkor nem fognak mellig érni a kerítések, akkor nem kell átemelő pompát alkalmazni, hogy a házak csatornáiból az esővíz kifolyjon.

Bár az is lehet, én látom rosszul a dolgokat. Lehet, minden úgy van jól, ahogy épp. Tegnap mutatta szomszédom, hogy frissen felújított utcánkban az aszfalt az úttest közepén már repedezik. Megnéztem, valóban. De nem teszem szóvá. Már úgyis eleget mérgeztem a közvéleményt.