Érzem a keserű-szomorú szájízt, amint kibuknak, tolulnak, elővajúdnak lejáratott szavaink, amelyeket nem szabad magukra hagynunk, mert mi szintén fedezet, oltalom, értelem nélkül maradnánk. És íme: cselekszünk.

Egyik első és egyik legtermészetesebb cselekedetünk volt érdekvédelmi szervezetünk létrehozása. Ez siker, de aztán eredményessége sok kívánnivalót hagyott maga után. Későbbi kudarcainak okai közé tartozik mindenképp, hogy a temesvári nyilatkozat tételeit a szervezet sajnos nem tartotta egészében érvényesnek magára, tagjaira vonatkoztatva.

Ott voltam a volt pártháznál a „forradalom” itteni kirobbanásakor.  Maradtam volna a háttérben, ha nem láttam volna meg az erkélyen a „Jó” hangadói közt egy igazgatót (Haiducu urat), aki rosszallóan nyilatkozott magyar tanulókból álló osztály azon kérésével kapcsolatban, hogy magyarul tanulhassanak, és ennek megfelelően cselekedett. Többek közt ez írható a rovására. Úgy véltem, egy ilyen ember árthat az ügynek, és ezt nyíltan tudomására kell adnom valahogy. Elmentem oda, hol még sose jártam. Fel hozzá. Válasza az volt, hogy „am fost obligat” (kényszerítve voltam). Gondoltam, jó lesz ott maradnom, látnom, mi történik. Meg aztán kértek is, hogy szóljak az emberekhez: Megtettem. Még megtehettem. Aki később akart felmenni a volt (pártfőtitkári) Rab-rezidenciára, már nem tehette meg. Bezárták az ajtókat. A bent lévőkből alakult meg egy ideiglenes bizottság. Azt mondták a többiek, közülünk a hangadók, tehát főnökjelöltjeink, hogy feladatunk gyűlések megszervezése, melyeken küldötteket választanak az intézmények, vállalatok, s majd ezek választják meg az újabb, illetékesebb ideiglenes bizottságot. A feladatot vállaltam. A tanfelügyelőséghez szólt megbízásom. Előbb. Mert aztán úgy gondolták – nem alaptalanul –, hogy ott nem lehet megfelelőképp választást tartani akkor.

És mert az említett igazgató lemondott megbízatásáról, mivel úgymond nem tud magyarul, én menjek az Olt Textilvállalathoz, ugyanis úgy ítélték, fontos egy többségében magyar közösséghez magyarul vagy magyarul is szólni.

Küldetésemnek eleget tettem. Elégtétel, öröm lett, volt számomra. A tanfel­ügyelőségen is próbálkoztam, fontosnak tartva, hogy a tanügyieknek ugyancsak legyen szavuk a leendő vezetőségben.

Valahogy összejött a Kovászna megyei új ideiglenes bizottságot megválasztó gyűlés. Beválasztottak engem is a régi bizottság részéről, miután a többiekhez hasonlóan ugyancsak bemutatkoztam, és egyhangúlag szavaztak rám. Szerettem volna konkrét feladataim mielőbbi tisztázását. Az elnökhöz folyamodtam. Azt válaszolta, hogy várjak, ne igen szervezkedjünk, mi, fiatalok. Stabilizálódik a helyzet, s aztán meglátjuk. Megláttuk...

Első ideiglenes bizottságbeli múltamról még annyit: részt vettem a Barkó István három, a jó irányba történő változást szolgáló filmezésén: kereskedelmi egységekben, a kaszárnya épületében december 26-án az ott tartózkodó szekusok közt (ide az ideiglenes bizottság akkori elnökének jóváhagyásával meg Vîntu kapitány kíséretében mentünk) és Rab Ştefan, az egykori első titkár lakásában. Tapasztalhattam, hogy több tolvaj, csaló vezetője volt akkor a megyének. Nagy szükség volt az újabb választásokra.

1990. január 12-én de. 10 órakor gyűlés volt Sepsiszentgyörgyön, melyen döntöttek az új Kovászna megyei ideiglenes tanács összetételét illetően. Engem, az előző tanács választott tagját, még csak nem is értesítettek. Utólag megtudtam, mert megérdeklődtem, hogy már nem vagyok tanácstag. Következésképp nem is kívánkoztam többé ilyen helyre.

Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Ceaușescu-félék eszméivel fertőzöttek újra szerepet kaptak a vezetésben.

Anyanyelvi művelődésünk ügyében tett próbálkozásaim miatt lettem már diákkoromban a szeku kliense, és vádoltak azzal is, hogy valamiféle érdekszövetség tagja lehetek, olyasminek, mint amilyen például az RMDSZ lett (illetve szándékozott lenni), mely első tagjai közé számíthatom magam... Valóban próbáltam egyféle szövetségbe összefogni egykor (1982-ben) a kolozsvári magyar diákokat. Valóban rendeztem még 1980-ban (II. éves kolozsvári diákként) olyan József Attila-emlékműsort, melyen röpcéket szórtunk szét, ilyenszerű idézetekkel: „Hatalmat, húst a dolgozóknak!”, „Nem dicsérni, alkotni vagyunk.” Valóban szerveztem, levezettem Móricz-vetélkedőt ’83-ban Székelykeresztúron középiskolásoknak, azért is, hogy saját szakommal is foglalkozhassam, hiszen akkor főleg románt kellett tanítanom – magyar–francia szakos tanár létemre – az ottani árvaházban. Valóban szerveztem anyanyelvi vetélkedőt Bikafalván már ’83-ban, s Kőrösi Csoma Sándor születésének 200. évfordulójára emlékkiállítást is, a vetélkedőt pedig Udvarhelyszék szintűre terjesztettük ki ’84-ben, s ugyancsak akkoriban a megyei lapban bíráltam a tanfelügyelőséget, a felsőboldogfalvi vezetőséget, ellentmondva a helybeli párttikárnak. Utóbbi ténykedéseim miatt nem engedtek külföldre (pedig Amerikába is volt meghívóm), felmondták ideiglenes áthelyezésem (s feleségemét is), lényegében száműztek, így kerültem más megyébe, nejem falujába, Dálnokba mezőgazdaságot, testnevelést tanítani. Mégpedig orvosi igazolással, mely szerint súlyos elmebajom miatt szoros családi felügyeletre szorulok. Aztán szerveztem és sokszor le is vezettem megyei (majd ’89-től megyeközi, olykor határon túliakat is fogadó) anyanyelvi vetélkedőinket. Főképp azért sikerülhetett, mert akkori tanfelügyelőnk, Tulit Ilona úgymond tartotta a hátát. Ugyanő volt a fő mozgatórugó abban is, hogy már december 16-án tiltakozni kívántunk Tőkés László érdekében, megbeszélésre is összejöttünk, a Temesvárra menést is terveztük.

A szeku átmentése oly sikeresen ment végbe, hogy egykori hírhedtjeinek a sajtó nyilvánossága sem ártott, árthatott mindmáig.

Tehetünk róla? Igen.

Mégiscsak nagy dolog történt akkor, 1989 decemberében. Noha a vicc hamar jelezte, hogy sok mindenben ez annyi volt, lett, hogy „cseberből vederbe”. De az is valami. Összegyűjtöttem volt a Ceaușescu-korszak politikai vicceit, és már akkor szerettem volna gyorsan közzétenni őket. Nem sikerült, csak jó későre, hasonlóan a Kovászna megyei szekusok névsorát tartalmazó cikkemhez. Az Európai Idő alapító főszerkesztője azzal mondta vissza a közlést, hogy neki családja van, a Háromszék akkori főszerkesztője átvette, mondván nemsokára közlik. Aztán változott idővel a lap vezetőjének személye, az új jelentette meg a szekusos írást 1993. február 5-én. Akkor, amikor már inkább kitüntették, s nem megbüntették a leváltott bűnösöket, többnyire csak áthelyezték őket, és általában még jobb pozíciókba kerültek: átvedlett a rendszer. Amúgy nekem is volt családom, feleségem, két egészen kiskorú gyermekem már a puliszkarobbanás meg az azt követő lövöldözések idején. Sárga karszalaggal, megyevezetői igazolással szervezkedtem, futkostam reggeltől késő estig, alig láthattam őket.

1989. december 22-én a sepsiszentgyörgyi megyei kommunista párti székházban kezemben járt több jó ismerős szekusdossziéja, talán az enyém is, de meg sem néztem, akkor még hittem, hogy igazi forradalom résztvevője vagyok, és aztán  úgyis megkapom majd a dossziémat. Hát nem így lett. Hiába kértem s fellebbeztem is, máig nem juthattam hozzá. Sőt, e-mailben azt a választ kaptam, ne is próbálkozzam tovább, dossziém még aktív volt 1989 decemberében, s azóta nem került elő, ha ez megtörténik, akkor majd értesítenek, persze, hogy azóta sem értesítettek…

Hol vannak a szekusok? És hol az igazság?

Temesvár, 1989. december 16–22. Romániája minket is kötelez. Vállaltunk volt valamit akkor, amikor egyedi, feledhetetlenül felemelő bizsergés futott át rajtunk, mert mertünk forradalmat kezdeményezni. A szabadság, testvériség, emberi jogok már nem voltak sem oly távoli, sem oly elvont fogalmak számunkra. Követeltük s vállaltuk, hogy kitartunk mellettük, kiharcoljuk őket. Ahhoz hasonlóan, ahogy azt tőlünk nyugatabbra élő embertársaink már azelőtt megtették.

Immár sok idő telt el azóta, s bizony, VÁLLALÁSUNKNAK NEM TETTÜNK ELEGET.

1989 decembere után következtek az átvedlések (szégyentelen átállások, gátlástalan szószegések), a be nem váltott ígéretek.

Például sok addigi párttitkár továbbra is vezető funkcióban maradhatott. Folytatódott az igazán demokratikus és emberi jogok megtagadása, a kizárólagos, szélsőséges néztek híveivel szembeni felelőtlen engedékenység (lásd a marosvásárhelyi véres és későbbi magyarellenes eseményeket!). A tűrhető, elfogadható választások után, júniusban – a diákok és az értelmiség elleni bujtogatás eredményeként – az egyetemisták s az ellenzékiek az ököljog érvényesítését tapasztalhatták. Elmaradt az életszínvonal várt javulása.

Elmaradt – és erre fogok kitérni ezúttal résztelesebben – a múlt rendszer bűnöseinek kellő felelősségre vonása, a gyilkosok, a tetemes anyagi károk okozóinak a megbüntetése. Elmaradt – sok esetben el sem indíttatott az eljárás, vagy ha elindították csírájában elakadt. Így kompromittálódott, törvény elé állítandó emberek továbbra is fontos állásokhoz jutottak, jutnak.

Ne, ne feledjük adott szavunk és a jó ügyért kiontott vért!

Ne bosszút, de ne is csak viszonylagos igazságszolgáltatást kérjünk. Ám tegyünk róla, hogy Temesvár szellemében végre igazság szolgáltassék. Mert máig meg nem oldott kérdés – nem csupán Temesváron, de Sepsiszentgyörgyön sem – a ’89. decemberi változások utáni igazságtétel. Teljes megoldás természetesen nem várható, nem lehetséges, de arra törekedni mindannyiunk kötelessége kéne legyen. Elsősorban illetékes szerveinké, kik e téren vajmi keveset tettek. Holott itt, Sepsiszentgyörgyön is lett volna, lenne még jócskán tisztázni való az 1989-es decemberi történéseket illetően. Sajnos a hivatalosan elkövetett vétkek sora hosszú. Lásd a marosvásárhelyi fekete március perének kimenetelét, lásd az oroszhegyi meg kézdivásárhelyi népharag eredményeként történtek elfogult hivatalos megítélését, ártatlanok meghurcolását. Lásd a valótlan hírek terjesztését, a valósak elhallgatását a televízióban például…

1989. dec. 26-án az ideiglenes vezetőség tagjaként, az akkori katonai parancsnok s a vezetőség elnökének engedélyével, egy segítőkész kapitánnyal együtt részt vettem a sepsiszentgyörgyi kaszárnyában fogva tartottak (többnyire szekusok, vezető pártaktivisták) filmezésén. A film a videókazettával együtt nem sokkal később elkoboztatott. Tiszteletre nem méltó illetékesek, elő kellene keríteni azt! Akkor szóba is álltam a fogva tartottak közül többel is. Névsorukat közöltem már a Háromszékben.

Hatvannál több ijedt, kétségbeesett arc. Könyörögve, félelemmel, mondhatni, alázattal néztek rám, szóltak hozzám, talán mindannyian. Gondoltam nem mondják meg a nevüket. Megmondták.

Nemsokára simán szabadon bocsátották őket. A megnevezettek legalább egy részének minden bizonnyal a vádlottak padján lenne a helye.

S nem utolsósorban annak, ki – talán nem véletlenül – ugyancsak az elfogottak között volt, aki hűségesen kiszolgálta a Securitatét: Ilie Gabra propagandatikárnak. Ők, talán mindannyian, sokat tudnának mondani a szentgyörgyi lövöldözések, történések okáról, eredetéről, s mindarról, ami azt megelőzően történt.

Gabra „elvtársat” elvittük a kaszárnyából. Elvittük egykori munkahelyére, ahol megmutatta, átadta a titkos iratokat. Köztük volt például Albert Ernő és a saját lapom is. Iratokat (hol vannak ezek most?), melyek emberek százainak zaklatásáról tanúskodhatnának. Azok zaklatásáról, akik ceausizmustól mentesen igyekeztek végezni a munkájukat. Nem úgy, mint Ilie Gabra, aki a Ceaușescu-kultusz főgondnoka volt megyénkben – elsősorban iskoláink, iskolásaink kárára. Ő akkor persze azt hajtogatta, hogy sokakat mentett meg, nem járult hozzá a történelmi emlékek tervbe vett megsemmisítéséhez, a magyartanárokat, a tanfelügyelőjüket csak óvta a bajtól, sőt, a Regátba száműzötteknek segített hazajönni. Névre egyre sem emlékezett.

Hol van most Ilie Gabria? Nem tudni ... Illetve egyesek nagyon is jól tudják.

1989 decemberében Sepsiszentgyörgyön is lőttek. Többeket kellett kilakoltatni. Emberek haltak meg.

Kik lőttek? Miért szóltak a fegyverek még karácsonykor, a hatalomátvétel utáni napokban is? Ki a felelős a halottakért? S egyáltalán mi történt itt decemberben? Hát azt megelőzően?

Úgy néz ki, hogy hiába, de mégis akarjuk tudni végre az igazságot, a valóságot legalább!

Mennyire időszerű sajnos még ma is a még 1990-ben keletkezett alábbi két politikai vicc (saját gyűjtés), melyek jelzik, hogy már akkor többen éreztük, hogy megcsúfolták, megmásították, ellopták a nép igaz lelkesedéssel s naiv bizakodással megtörtént lázadását, felkelését, egyféle forradalmát.

– Mire gondol a székely december 22-én?
– A forradalomra?
– Nem. Az edényekre!
– Hogyhogy az edényekre?
– Cseberből vederbe...
– Mi a kommunizmus?
– Orosz népmese.
– Mi a szocializmus?
– Magyar népballada.
– Mi a forradalom?
– Román találós kérdés…

Más népköltészeti alkotással tiltakoztam még ’86-ban, a tanórák elejére ugyanis kötelezővé tették a román himnusz eléneklését, én viszont mást kértem diákjaimtól: minden magyarórát népdal­énekléssel kellett kezdeniük, mégpedig anélkül, hogy bármelyiket is ismételnék az év során.

Népdalokat, s főképp kuruc dalokat tartalmazó, hazulról hozott lemezemet tettem fel aztán dec. 22-én lemezjátszóra a régi pártház, a mostani prefektúra épülete előtt összegyűlt és elmenni nem szándékozó, a nagy főnök bukására váró tömeg szórakoztatása, pihentetése, megnyugtatása végett. Bizonyára sokan emlékeznek erre. Akkor még a Kossuth-nóta üzenete egyaránt szólt magyarhoz s románhoz, nem jelentettek fel, hogy miért nem énekeltek ugyanannyit románul is. Valamiért mégis feljelenthettek 23-án vagy 24-én, mikor Kónya Ádám régi bajtársam, segítőtársam, kihez baráti kapcsolat fűzött, figyelmeztetett, vigyázzak, mert a katonai körökben halálomat akarják, tisztként valahogy ez tudomására jutott. Megúsztam.

1989. december 23-án este 11 és 12 óra között írtam:

Megértést, bizonyosságot akarunk. Legyen vége már az uszító szószegésnek, az egyenlőtlen egyenlősdinek; adassék meg, ne csak szóval, hogy rendelkezhessünk sorsunk felett, és akkor román bajtársainkkal egyetértésben fogunk majd cselekedni.

Lőnek. Ránk, igen, a szétlőhetőkre. Kétségtelen, hogy a jövőbe meg a forradalmainkba vetett hitünket is találat érte. Adózzunk az áldozatok emlékének legalább azzal, hogy próbálkozunk még helyrehozni egyet-mást a helyrehozhatatlanból…

Zsigmond Győző