Letelt a kiegyezett idő, s mivel semmilyen vészjelet nem hallottak, útnak eredtek. Ádám szerint a jobboldali út is a határra vezet, de mondta azt is, sok az elágazás, kell egy kicsi szerencse ilyen sötétben, éjszaka.
Valóban kétfelé vált az út, ezt inkább a lábukkal érezték, de kézzel is kitapogatták, ők a jobboldalit választották, azon haladtak botorkálva, előre hajolva, mint a korcsolyázók, úgy érezték, még nem kell négykézláb mászni. De a tornyok körvonalai sehogy sem akartak feltünedezni. Villám képzett amatőr csillagász volt, az égitestek állásából talán meg tudta volna állapítani, merre van nyugat, de sűrű, lomha felhők szálltak, köd szitált, havat vajúdott az idő.

Ez rosszabb volt, mint a rostokolás a sánc martján, beléjük nyilallt a gondolat, talán eltévedtek.

Távolról motorhang búgott föl, reflektorok fénye söpört végig a síkságon, ezért berohantak a fölszántott parcellára, s kezdték kaparni magukra a fagyos göröngyöket. Hatalmas darabokat szaggatott fel a traktor, el tudtak bújni, nem vették észre őket. Két teherautó jött, a hátsó megvilágította az elsőt, s ők meglátták, hogy a nyitott raktéren sorban, a lócákon egymásba préselődve fegyveres katonák ülnek.
– Ezek a határra mennek – mondta Villám –, erősítést küldenek a granicsároknak. Csa-Besz és Bi-Be el van veszve!
– Menjünk tovább – könyörgött síró hangon Ko-Va –, nem maradhatunk itt a fagyos, nedves szántásban, nagyon megfáztam.

Legyúrták magukról a fölkapart földet, levakarták a sarat a ruhájukról, s elindultak. Sokáig mentek, kábultan, céltévesztetten, reménytelenül, szúrós, gonosz szél csapódott az arcukba, csípte a bőrüket. Kínkeserves állapot irányt téveszteni, akadozott a légzés, zihált a tüdő, felgyorsult a szívritmus, zsibbadt a láb.
Halványan pirkadni kezdett, arról tudták, ott van kelet, de már akkora volt fejükben a zavar, nem keresték az irányt. A két teherautó és a fegyveres katonák látványa megszakította bennük a lelket.
Hajnali derengésben látták meg a falutáblát.

Curtuișeni – Érkörtvélyes
– Nincs Isten! – ordította Villám –, Romániában vagyunk. Eltévedtünk! Északra vitt az utunk. Szétverem a fejem a vasoszlopon.

Kedves, gyermeteg fiú volt Kovács János, de széles tenyerű, izmos, köpcös. Rávetette magát Villámra, a mezei út közepén fetrengtek, dulakodtak.
– Megfojtalak! – sziszegte a foga között. – Inkább így halj meg, mint szétroncsolt koponyával a falu végén.
Lecsillapodtak, Moyses eltorzult arca újból emberformát öltött, szemfehérje visszaköltözött a helyére, felpuffadt arcát masszírozta.
– Látod ott, azokat a fűzfákat? – kérdezte Jancsi. – Ahol fűzfa van, ott víz is van. Gyere, takarítsuk le magunkról a sarat, így nem kerülhetünk a világ szeme elé. A missziónk véget ért, a bukást be kell ismerni.

Öreges, lassú mozdulatokkal mosakodtak meg a csermelypatakban, újrafűzték a csatakos bakancsokat, fésű is akadt náluk, s amikor annyira rendbe szedték magukat, elindultak a falu felé.
A vasútállomást mindenhol könnyű megtalálni, ezért nem kérdezősködtek. Összesen három emberrel találkoztak, egy öreg bajuszos tehenet vezetett istrángon, egy asszony fölmarkolt kötényében vitt valamit, gabonát, tojást, de hamar besirült egy kapun, és egy bizonytalanul lépkedő, fiatal férfi tántorgott ki a mellékutcából, kocsmában tölthette az éjszakát.

Már otthon az internátusban kidolgozták az utazásuk minden apró részletét gondolatban. Marci feje úgy dolgozott, mint egy vasolvasztó kemence, de egyikük sem számított arra, mi lesz, ha visszafelé is meg kell tenni az utat. Az ejtőernyősök halálugrása volt az övéké, az csak egyirányú mozgást ismer.

Errefelé jövet élelmiszert vásároltak, azzal is fogyott a pénzük, Bi-Be volt a kasszás, a maradék pénz nála maradt, így csak Nagyváradig tudtak jegyet váltani. Félájultan ültek le a rideg, szemetes váróterem egyik padjára, amíg jött az első vonat. Már negyvennyolc órája nem aludtak egy másodpercet sem.

Kevés volt az utas, egy házaspár és egy román pópa ült a kupéban. A magyar forradalom leveréséről, az orosz csapatok bevonulásáról beszélgettek. A hír morfiuminjekció volt számukra. Alig volt külső jele annak, hogy élnek.

Ez lett hát az ő nagy álmukból! A muszka csizmája ismét magyar szívekre taposott. Nem volt nekik elég 1849? És a két világháború?
Nagyváradon a túloldali ajtón szálltak ki, s elindultak a tehervonatok irányába.

– Vagy egy tehervonat alá bújunk be, vagy az ütközőre kuporodunk – mondta Villám –, onnan meg tudunk figyelni mindent, s az elindulás pillanatában fölkapaszkodunk valamelyik sima tetejű vagonra. Akkor, ha meg is látnak minket, már nem állítják le a szerelvényt.
– De hideg van – mondta sírósan Ko-Va.
– Egy forradalmár ne legyen kényes – dörmögte Villám. – Jobb a vonattetőn, mint a szovjet tankok lánctalpai alatt.

Egyik tehervonatnál mozgolódást észleltek, a mozdonyvezetőnek papírokat nyújtott fel a forgalmista, bizonyára a fuvarleveleket, s amikor a jelzőlámpa is zöldre váltott, ők az ütközőről fölugrottak a tetőre. Azonnal indult a vonat, egyelőre lassan cammogott, emiatt kibírható volt a szembevágó novemberi szél. Most vették igazán hasznát a téli ruháknak, amit indulásuk előtt összeszedtek. Szájukat bekötötték a sállal, a sapkákat ráhúzták a fülükre, hátukat egymásnak vetették, hogy ne kapjanak tüdőgyulladást.

Akkor érezték meg, hogy ezt nem bírják sokáig, amikor a tehervonat rákapcsolt a megszokott sebességére. Éppen csak nem sodorta le őket a jeges szél, a sálon keresztül is megtelt a szájuk hideg levegővel, bebújt a ruhájuk alá, s olyan hangosan süvített, és akkora volt a dübörgés alattuk, csak kiabálva értették meg egymás hangját.

– Igazad volt, Ko-Va – kiáltotta Villám –, ezt nem bírjuk sokáig. Az első állomásban lemászunk innen, s megpróbálunk benn, valamelyik vagonban elbújni. Imádkozzál, hogy Élesden álljon meg ez a kurva tehervonat, a te apád pap, közelebb álltok az Úristenhez.
Néha eljut a sóhaj az Úrhoz. Vagy csak egybeesik a földi porhüvely könyörgése a Mindenható akaratával? Fékezett a vonat, s ők Élesden le tudtak kúszni a tetőről. Nekirohantak az eltolható oldalajtóknak, az egyiknél keskeny nyílás jelezte, nincs bezárva, ez életmentő volt. Húztak egyet rajta, s már benn is voltak az üres vagonban. Végignyúltak a padlózaton, eltompultan, kábultan feküdtek egy darabig, akkor kérdezte Ko-Va:
– Érzed, Marci, milyen erős káposztaszag van itt?
– Igen, érzem. De mintha rothadt volna.

Négykézláb mászkálni kezdtek, sötét volt, az egyik sarokban három fej káposzta maradt valamelyik kirakodás után.
Bicska volt náluk, először a torzsáját kanyarították ki, azt otthon is nyersen ették meg minden ősszel, az volt a gyermekek csemegéje, se nem édes, se nem savanyú, kicsit hasonlít a retekhez, de nem csípős.
– Úgy látszik, zöldséget szállítottak ebben a vagonban – mondta Villám.

Keresztben, hosszában végigmászták a talapzatát, de a három káposztán kívül más egyéb, mint néhány elrothadt sárgarépa, nem maradt, abba beletenyereltek, undor fogta el őket, de miután megszagolták, megnyugodtak, mégsem végezte el itt a nagydolgát valamelyik rakodómunkás, murok ez, ahogy otthon nevezik.

Először Villám hasított ki egy cikket a nyers káposztából, aztán Ko-Va is ráfanyalodott, mert iszonyatos éhség és szomjúság kínozta őket, inkább a szomjúságukat oltotta, mint az éhségüket, maró fájást éreztek a gyomorszáj tájékán.
– Azt bizonyára hallani fogjuk, ha alagúton haladunk át – mondta Villám –, abból fogjuk tudni, hogy a Nyugati Érchegységben járunk.
S valóban a tompa süvöltés jelezte, hogy a föld gyomrában vannak, meg is jegyezte Villám:
– Ez már Erdélyország. Túl vagyunk a Királyhágón.

Kolozsváron kerültek nagy bajba. Lekapcsolták a mozdonyukat, a tolatómozdony szétszedte a szerelvényt, ők átkerültek egy másik vágányra, s ott hagyták őket. Bizonyára a következő nap kezdenek új manőverezésbe az állomáson.

Kiszálltak, szerencsére éjszaka volt, s több álló tehervagon alatt átbújva közeledtek az állomásépület felé. A váróterembe nem mertek bemenni, ezért egy mellékutcán vágtak neki a városnak.
– Gyere, menjünk el Bubához, a nővéremhez, jó testvér, az utolsó garasát is ide adja, ha van – mondta Kovács János. – Azzal tudunk venni vonatjegyet valameddig.
– Bubának hívják? – kérdezte Marci.
– Nem, ő Edit, de mindenki Bubának szólítja.

Kovács Jancsi ismerte az utat, járt Kolozsvárott, amikor a nővérét hozták föl iskolába az apjával. Akit osztályellenségnek nyilvánított a hatalom, az eldugta valahol, más vidék iskolájában a gyermekét.
A lánybentlakás kapusszobájában ráncos képű, idős asszony tépdeste ki bibircsókos arcából a szőrszálakat, morcos mogorván kereste ki Jancsi nővérének a nevét a nyilvántartóból, felüzent egy lánytól, Kovács Edit jöjjön le, mert keresik.

Egymás nyakába esett a két testvér, Buba sírt, mint a záporeső, otthonról értesítették, hogy az öccse eltűnt, s most azt sem tudta, örüljön vagy búsuljon, megkerült a testvére, de mi lesz vele, a szökést nem lehet büntetés nélkül megúszni.

– Bajban vagyunk, Edit! Hazafelé tartunk, de nincs pénzünk vonatjegyre, a vagonok tetején és a tehervagonban már úgy megfagytunk, nem éljük túl. Nem tudnál valamennyi pénzt adni?
– Én odaadom, amim van, de az nem sok, tudod, nem fizetik agyon édesapát, ritkán kapok tőle zsebpénzt – mondta Edit.
Fölszaladt a szobájába, lehozott harminc lejt, s lelkére kötötte az öccsének, most aztán hazafelé tartson, mert fekete gyászba borította a szüleit, éjjel nem alusznak, rettegve várják a legrosszabb hírt, azt, hogy lelőtték a granicsárok a határon.

Elbúcsúztak, Marci egyetlen szót sem szólt, érezte Edit szúrós tekintetéből, őt hibáztatja a kaland miatt, Öcsi saját fejétől nem vágott volna neki az útnak.

(folytatjuk)