A csoda, mely tehát misztériumként és szemérmesen kíséri életünket, ritkán mutatkozik, ám az, aki nem csak néz, hanem lát is, észreveszi. Mindenféle utólagos elkanyarodás, torzulás ellenére ma is csodaként tekinthetünk mindarra, ami harminc esztendővel ezelőtt történt: 1989. december 20-án Temesvár az ország első szabad városaként kért, követelt figyelmet magának, akkor, amikor más városokban még nem vonultak utcára. A Tőkés László otthona, a református parókia előtt 15-én kipattant szikra 20-ára már a diktatúrát perzselő lánggá erősödött, 150 ezer fős tömegtüntetéssel, amelynek sorsa, kimenetele akkor még bizonytalan volt. Hiszen az előző napokban a karhatalom fegyveresei a tiltakozó tömegbe – december 17-én hatvanhatan vesztették életüket, s negyvenhárom áldozat holttestét minősíthetetlen, kegyeletsértő brutalitással a fővárosba szállították és elhamvasztották –, de 20-án a hadsereg, a szekusok és a milicisták már nem avatkoztak közbe. Akkor Temesváron megtörtént az, amire a fojtogató szekus-kommunista diktatúrában a legtöbben gondolni sem mertek, s legfeljebb csüggedten, reményvesztetten várakoztak valami megfoghatatlan és megnevezhetetlen változásra, enyhülésre. Radikális fordulatról álmodni sem lehetett, hiszen a nyolcvanas évek végén még titokban sem lehetett olyan forgatókönyvet elképzelni, mely a rendszer bukásának lehetséges filmkockáit körvonalazta volna. Az a rendszer akkor örök életűnek tűnt. A harminc évvel ezelőtti, temesvári december 20-i csodánál fenségesebb, igazabb csoda ritkán észlelhető.

Advent volt akkor is, advent van most is. Várakoztunk, várakozunk. Hogy az azóta eltelt három évtized során a kezdeti temesvári láng kialudt, gyengült vagy egyszerűen csak ellopták, mint oly sok mindent ebben az országban, más kérdés. Ugyanis az akkori változás – s ezt utólag sem lehet eléggé és elég gyakran hangsúlyozni – minden utólagos keserűség, hiányérzet és megalázás ellenére forradalmi nagyságrendű. Hogy ez a harminc év – jó esetben egy emberöltő harmada! – hogyan, miként telt el, arra nem a fegyverekkel szembenéző temesvári forradalmároknak kell válaszolniuk. De gondolkodhat a lehetséges válaszon talán minden, önmagával is szembenézni kívánó lélek, akár szavak nélkül is, csak úgy, tükröt tartva önmagának. Azért is, hogy a következő harminc esztendő – amennyiben lesz – másabb, jobb legyen.

Várakoztunk, várakoztunk. Csodára vártunk, csodára várunk. És közben azért azt is sejtjük, hinni véljük, hogy a csoda itt van velünk és bennünk, nem csupán adventben és karácsonykor, hanem mindig, mindenkor. Hiszen a csoda maga az életünk.