És noha emlékezésből – már csak a kerek évforduló okán – nincs hiány, az említett érzések ez alkalommal is hiányoznak, legyen szó az 1989-ben történteket megidéző szubjektív vagy éppen mélyen tényszerű megidéző beszámolókról, interjúkról, riportokról, netán tanulmányokról vagy éppenséggel többnapos eseményekről, rendezvényekről. Az elmondottakból, leírtakból sokkal inkább és továbbra is a csalódottság, az átvertség érzései sugárzanak, az igazságtétel elmaradása felett érzett tehetetlen dühvel párosulva.

Csodálkoznunk felesleges, hiszen három évtized sem volt elegendő ahhoz, hogy kétséget kizáró válaszok szülessenek olyan kérdésekre, mint kik is voltak az állítólagos terroristák, mi is történt a Ceaușescu házaspár Bukarestből való elmenekülését követően a Központi Bizottság székházában és más kulcshelyszíneken. Forradalom, népfelkelés vagy katonai diverzióval elkövetett államcsíny zajlott a fővárosban azokban a véráztatta napokban? De legalább ennyire fontos lett volna tisztázni, hogy milyen szerepe volt az egészben a Securitaténak, a belügyminisztériumnak és nem utolsósorban a hadseregnek, és miként lehetséges, hogy az elmúlt harminc évben elenyésző számú embert vontak felelősségre – tessék-lássék módon – azok közül, akik ezek kötelékében tevékenykedtek, és nagy eséllyel az események sűrűjében is jelen voltak, akár főszervezőként is 1989 decemberében. És a sort hosszan folytathatnák.

Harminc év elteltével ugyanakkor keserűen kell megállapítanunk, a válaszok nem csak a múltban nem akartak megszületni, a legfrissebb történések is azt mutatják, a titkolózás időszaka távolról sem ért véget. Források irdatlan mennyisége hever továbbra is a kutatók számára megközelíthetetlenül és feltáratlanul, de még a forradalom ügyét hosszas halogatás után bíróságra vivő katonai főügyészség sem hajlandó mélyre nyúlni, megelégszik pár bűnbak – Ion Iliescu, Gelu Voican Voiculescu vagy Petre Roman – felmutatásával, nyakukba varrva mindazt, ami azokon a zavaros napokon történt. Félreértés ne essék, a forradalom-dosszié vádlottjainak megvan a maguk bűne, de kizárólag nekik tulajdonítani több mint ezer ember halálát egyszerűen aberráció. Esetleges elítélésük csak arra lesz alkalmas, hogy kielégítsék a máig élő, az előzményeket tekintve jogos népi bosszúvágyat és azzal együtt elfedjék a teljes igazság kiderítését. Hiszen a lehetséges elmarasztaló ítéletek nyomán elhalkulhatnak a rendszerváltás után történtek kiderítését követelő hangok is, így jó ideig nem kell majd az igazság kiderítésével bajlódni nem csak ’89 kapcsán, de 1990 fekete márciusa vagy éppen a bányászjárás történéseit illetően sem. Így aztán újabb húsz-harminc évig jut majd bőven idő a felejtésre, érdektelenségre…