A világvégével kezdődött. Szeptember óta nyaggatnak a tanítványaim, hiszek-e benne, s szerintem lesz-e. Az elején még türelmesen magyaráztam, hogy 12 órakor sincs vége semminek, csak kezdődik az újabb tizenkét óra, ahogy december 31-én is egyszerűen átfordítjuk a naptárt.
De ahogy haladtunk előre az időben, egyre tapinthatóbb lett bennük a félelem, s valahol jó érzés volt, hogy azon okos emberek közé sorolnak, akik majdnem mindent tudnak (szerintük), s akiknek akár még azt is el lehet hinni, hogy mégsem lesz csak úgy ukmukfukk vége a világnak. Meg persze mindig jó volt időhúzásnak is (szerintem).
December elején azt találtam mondani, hogy ha tényleg be kellene végeznünk, akkor sokkal stílusosabb lenne valami számmisztikailag is szép pillanatban tenni, teszem azt 2012. 12. hó 12-én, sőt, 12 óra 12 perc 12 másodperckor. Be is állítottam a telefonomat, hogy riasszon előtte, el ne feledjem, mint tavaly a tizenegyeseket. Mert ilyen sok tizenkettes ugye csak egyszer adódik az ember életében… Bár volt olyan kisfiú, akinek meg kellett magyarázni, hogy ha kihagyom, legközelebb majd száz év múlva nézhetném meg, amire az én koromban már nem sok esély van. Miért? Megnézzük jövőre. De jövőre nem lesz 13. hónap. De miért nem? Mert csak tizenkét hónap van. De miért? Mígnem az egyik kislány megunta, s a legtipikusabb női válasszal érvelt: csak. Elfogadta…
A hatodikosokkal volt akkor órám, akik szerint, amit ebben a csúcspillanatban kívánunk, teljesül. A hat amúgy fél tizenkettő… Kívántunk hát, meg fényképeztünk, sikerünk volt vele a Facebookon, véletlenül a fotóra is tizenkét gyerek jött ki. Nem mondom meg, mit kívántam… 21-én, az utolsó tanítási napon mindenkinek szép utolsó napottal köszöntem el – láttátok volna azokat az elkerekedett szemeket, még a levegő is beszorult –, aztán folytattam: jó hétvégét, kellemes vakációt, boldog karácsonyt – levegő kifúj, felszabadult mosolygások…
Aznap délután eljött a világvége: elromlott a telefonom. Álltam az utcán a dermesztő hidegben, és hiába tapogattam, nyomogattam, ütögettem, semmire nem reagált. Huhukkoltam, hátha fázik. Simizgettem, kedveskedtem – rám se hederített. Zsebre vágtam, előszedtem, tiszta lap, súgtam neki, most még meggondolhatod magad, majd úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, csak egyszer engedj be, hadd hívjam a férjemet, nem merek elindulni elé, mert elkerüljük egymást. Semmi. Illetve dehogyisnem! A hideg hatására egyre szaporábban jártam a pipitáncot. Viccesen nézhettem ki a fűtött lakások ablakából, ha jól belegondolok. A pisilhetnéktől szakadt rólam a veríték, befelé fordított, merev térdekkel, enyhén rugózva tipitopiztam kétméteres sugarú körben, kezemben pillangókésként pörgött a bedöglött telefon. Sajnos, nem lehetett megjavítani. (Fogadjunk, hogy azt hittétek, azt írom majd, hogy sajnos nem jutottam el időben a WC-re… De… Pisiltetek már jégcsapot? Nnna…) Szóval, míg ezt megjavítják, a kártyát visszatettem az ócskába, amelyiknek a képernyőjén akkora vakfolt éktelenkedik, hogy már a hívó nevét sem lehet elolvasni. Karácsony utánra ígérték, gondoltam, kibírom valahogy, szünet van, meg addig ott a vezetékes.
Legnagyobb meglepetésemre a fa alatt rám várt A Telefon, Amely Megváltoztatta Az Életemet. S én, aki vaskalapos módon, megrendíthetetlen meggyőződéssel vallom évek óta, hogy a telefon csakis telefonálásra való; én, aki a vasalótól sem várom el, hogy rádió szóljon belőle vagy megsüthessem rajta a rántottámat; én, aki ki nem állhatom, ha valakivel nem lehet felvenni a szemkontaktust, mert beszélgetés közben a telefonját buzerálja, én, én, én… azt hiszem, megőrültem… Az még hagyján, hogy egész este kint ültem a nappaliban és végigpróbáltam valamennyi funkciót, beleértve a levelek megtekintését a gmail-emen, a hírolvasást a neten és a házunk megkeresését a térképen, de hajnali fél négykor, amikor felriadtam, leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy az ágyban fekve megnézzem, mi újság a Facebookon… Másnap sógoraim beállították nekem a GPS-t, kaptam egy karmolóan szexi férfihangot hozzá, s ajándékképpen bepipálták a földutakat is, hogy ne legyen olyan unalmas a munkába járás.
Mostantól mindennap új kalandra indulunk a havas hómezőkön. Még jó, hogy légvonalban sincs több öt kilométernél a suli… Ma már – téboly, én mondom néktek! – játékokat nézegettem az interneten, pedig én a számítógépen is csak a madzsongot és a tyúkvadászatot voltam képes megtanulni…
Mindent, mondom, mindent kipróbáltam a telefonomon, csak egy dologról feledkeztem meg, s erre akkor jöttem rá, amikor megcsörrent. A húgom hívott, s én nem tudtam, hogyan kell felvenni… Nyomkodtam, kapargattam, simogattam, de csak csörgött tovább… Mert a készüléket, amely mély meggyőződésem szerint csupán kapcsolattartásra való, egy dologra nem használtam még: telefonálásra… A változások kora elérkezett… Mi jön még? Attól félek, ha belépek egy nyilvános mosdóba, ellenállhatatlan kényszert érzek majd, hogy a tükörben pózolva fotózkodjak… Szerencsére hamarosan véget ér ez az év, s talán minden visszaáll a régi kerékvágásba.
Lehet, hogy ezt kellene kívánnom… De inkább csak boldog új évet kívánok!
