Szülőfalumba érek, autóbusszal.
A könyvet elteszem.
Eltelve boldog benzingőzszusszal,
a kezem leveszem arcomról,
mit félig eltakartam.

S már állok a hóban. Valamit akartam,
nagyon. Csak ezt tudom, hogy mit, az elillant,
mint a masina a hátam mögül,
itt hagyva engem a havon.

Hogy szédülök e pőre vidék előtt,
mit kifosztott a zsongó délután,
a virágzó dél s a szépreményű délelőtt!

Megbámulok mindent, miközben a szürkület
telepszik lassan a tájra. S társa a szél, a fütyörésző,
ki itt hangoskodni mer, a szemembe fújja: „Árva!”

Csomagjaim hadrendbe állva várják a vezényszót:
„Előre!”
Megmozdulok: érzi a táj, hogy mítosz lehet még egyszer belőle.

Készülődnek az apróka házak – emberek híján is –
valami végső elszámolásra. „Van lelke a dolgoknak” –
mormolom – „ők kísértek el az állomásra,
amikor valaha innen elindultam.”

A Nyárostető szeme elől soká a messzibe fúltam.

„Ki fia-borja ez itt?!” – rúg tomporon a hideg.
Valahol egy kutya felvonít.
Elindulok végre – csomagjaim vezére –,
a sikátor-sötéttel birokra kelni.

Megyek befele, nem hagyom magam.
Fáj a hidegtől, szívom a fogam. Csikordul a hó
lábaim alatt, kétoldalt reped a palánk.
Vonszolom csomagjaim a sötétben,
de felbukkan a hold – e túlvilági falánk –,
mire az otthoni kútostort meglátom.

(Félre, emlékek! Nincs szánom-bánom.
Se múltam, se jövőm, se fele királyságom.)

Nyitnám a kaput, a kerítésen fennakad a ruhám.
Az udvar közepén a szerszámok körbevesznek.
S míg pilinkél a hó lágyan, puhán,
olyan vagyok számukra itt, mint a kíváncsi kakasunk csőrében
egykor a füstölgő szivarcsikk.

A tyúkok vacognának dörömbölésemtől,
ha volnának, de rég üres az ól.
Rókák csaholnak a közelben, a kertek alól.

Odakiáltok, visszhang vagyok.
ötöt-hatot lépek, a küszöbhöz érek,
balról. Lehúzom a kesztyűt, benyitni kéne,
előbb a havat pallom le magamról.

Nyitni próbálok, csendet lincsel a kilincs,
nehezen enged a rozsdás zár
s nyikorogva fordul: „Itt senki sincs!”

Apám a múlt erdejében bolyong,
fent a havasok alatt.
Anyám a nyomában görnyedez,
magával vitte szavam.

Gyertyát lobbantok a csöndre, a készülő éjszakára.
Angyal szárnysuhogást hallok a Bekecs felől, és
máris táncba lendül az öreg asztal lába.

„Kis karácsony, nagy karácsony…” – dúdolom,
és újra élni kezdek: a számból gomolyog a pára.

 

Étrange

Csak hajnalban érkezhetsz az idegen városba.
Tétován nézed az állomás díszes óráját,
míg a vonat sikongva siklik tova.

Innen nincs visszatérés soha.

Találomra indulsz el
összespárgázott bőröndbe
gyömöszölt emlékeiddel.
Csend permetezi a kihalt utcákat.
A házak óriás egérfogók.
Lábaid alatt nyávognak a macskakövek.

Elkísér, ami volt, és, ami nem volt.

Az idegen városba csak hajnalban érkezhetsz.
Bármerre indulsz,
emelkedni kezd az út mögötted.
Tétován ődöngsz a virradatban,
míg utolsót döccen a Göncöl odafönt.
 

Gyalog a Hargitán

fenyők: metszett pagodák
medvék: éhes Jagodák
méter-hó: felnyal tavasz
fenyővíz: asszonypanasz

hegyek: messziről jöttek
útközben csúcsaik csöktek
völgyekben vaddisznónyom
hölgyek a ködfátyolon

országút: folt hátán folt
száz kocsi és százhúsz volt
útjelzők: tétova tippek
keresztre feszített nippek

szürkület: csípős hideg
holdfény: feszített ideg
hajnal-nyíl szíven talál

letérdel érted e táj