Öt évvel ezelőtt éppen advent idején hozta Sepsiszentgyörgyre a püspöki kinevezés Péterfi Ágnest. A fiatal unitárius segédlelkészben akkor hasonló kételyek merültek fel az időszakos szolgálatául kijelölt város kapcsán, mint évekkel korábban a lelkészi pálya tekintetében, ám rövid idő alatt megtapasztalta, valójában jó helyre és jó emberek közé került. Nem mindennapi hivatásáról és feladatokról, családról és anyaságról éppen olyan átéléssel és őszintén mesél, ahogyan azt teszi a szószéken is: gondolatai, érzései fogódzóként hatnak nehéz percekben és ünnep idején egyaránt.
Egy adventre hangoló gyermekfoglalkozáson tartott beszédét követően állapodunk meg a találkozásról, és Ágnes rögtön leszögezte, szeretné, ha férje is részt venne azon, hiszen munkájában, az otthoni teendőkben messzemenően támogatja, segíti. Látogatásom délelőttjén barátságos kis otthonukban a nagymama gyűjtötte növényekből készült teával kínálnak, közelünkben kislányuk, a féléves Berta békésen alszik felfüggesztett hintájában, miközben édesanyja mesél. Ágnes úgy érzi, a gondviselés is szerepet játszott abban, hogy végül lelkész lett. Sokáig foglalkoztatta a színészi pálya, s időnként lehetőségként a teológia is felmerült benne, hiszen iskolájában, a nagyenyedi református kollégiumban nagyon komolyan vették a vallásosságot, a templomba járást. Magyartanárnője utolsó évben vetette fel, inkább teológián kellene tovább tanulnia, ő viszont a színi mellett döntött.
– Nem vettek fel, egy világ dőlt össze bennem – idézte fel –, majd eltelt egy év, s aztán egy belső sugallat elindított, hogy próbáljam meg a teológiát. Elmentem a felvételire, csodálatos élmény volt, és valami megérintett: talán ez lesz az én utam. Kudarc, sikerélmény egyaránt volt a hét év alatt, ám végig azt éreztem, hogy a Jóisten küldött erre az útra.
Megjegyzi, sokszor görcsösen ragaszkodunk terveinkhez, céljainkhoz, mert azt hisszük, az lesz számunkra a legjobb. Ha pedig nem sikerül elérni azt, valami más történik, általában csalódottak vagyunk. Aztán idővel rájövünk, hogy így van jól, s éppen így kellett történnie.
Hatodév végén a püspöki kinevezés Sepsiszentgyörgyre hozta Ágnest, aki bevallása szerint nagyon nehezen élte meg ezt, hiszen korábban azt remélte, Marosvásárhelyre kerül majd. Torockói születésű, így számára Sepsiszentgyörgy mindig távolinak tűnt, s rengeteg kérdés merült fel benne arról, milyen a város, az itt élők, hogyan fogadják majd.
– 2014 adventjében jöttem először Sepsiszentgyörgyre, amikor megérkeztem, havas volt a táj, a park gyönyörű. Már akkor sejtettem: itt valami nagy dolog történik majd. Amikor pedig első alkalommal felmentem a templomba a szószékbe, úgy éreztem, édes Istenem, én hazajöttem. Úgy fogadtak az első pillanattól kezdve, hogy azt éreztem, hogy ez a város, ezek az emberek szeretnek – meséli meghatódva.
Bevallja, kezdeti kétségei pillanatok alatt szertefoszlottak, s azt érezte, ez a legjobb dolog, ami történhetett vele. S bár az egy év gyakornokság végén lehetősége lett volna váltani, letett erről, „kár lett volna elrontani mindazt a gyönyörűséget”, amit itt kapott, azzal, hogy elmegy máshová.
Az időközben eltelt évekről azt mondja, gyorsan tovaszálltak, hiszen ő maga is aktív, izgő-mozgó alkat, aki folyton szervez, tevékenykedik. Férje pedig ebben is segíti.
Péterfi Sándor lelkészcsaládból származik, édesapja, nagyapja lelkész, édesanyja pap lánya.
– Számomra nem új, hogy a vasárnap úgy telik el, hogy délelőtt, délután is tevékenység van, el tudom ezeket a helyzeteket fogadni. Megtörtént már, hogy elindultunk a szüleimhez Középajtára, útközben pedig szólt a telefon, Előpatakig sem értünk el, meg kellett fordulnunk. Tudom tolerálni ezeket a helyzeteket, s úgy érzem, ez segíti Ágit abban, hogy bátrabban tegye azt, amit tennie kell – mondja.
Mosolyogva jegyzi meg, az ő esetük éppen fordítottja a tipikus lelkészi családnak, ahol általában a feleség követi a lelkész férjét, s bárhová is mennek, az asszony számára mindig találnak munkalehetőséget. Soha nem gondolta volna, hogy ebbe a szerepbe beleillik – fűzi hozzá. Sándor egyébként geológus, egy aranykutató cégnél dolgozik Déva mellett. Követheti feleségét szolgálata helyére, mert munkaideje rendhagyó, tíz napot dolgozik, öt napig szabad, emiatt felesége is úgy szervezi, végzi tennivalóit távollétében, hogy a szabadnapokon minőségi időt tudjanak együtt tölteni. Kislányuk születése óta azonban folyamatosan itthon tartózkodik.
Ágnes úgy érzi, szerencsés helyzetben van, párja hozzáállása, támogatása pedig inspirálóan hat rá: gyakran együtt találnak ki tevékenységeket fiataloknak, időseknek egyaránt. Időközben Sándor nekilátott plakátokat készíteni a különféle programokhoz, beleásta magát az internet és a közösségi média világába, s rájött, sokakhoz a Facebook révén jut el az információ, így jó ideje a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközség eseményeit a közösségi médiában is népszerűsítik.
Ágnest örömmel tölti el az is, hogy ötleteit a gyülekezetben is felkarolják, mindig akad munkatársa, az ifjakkal jó az együttműködése, ünnepek környékén például idősekhez, betegekhez készülnek látogatóba, s akkor is számíthat rájuk, ha éppen költözni kell vagy bútort cipelni.
– Hiába vannak vágyaim, jó gondolataim, ha nincsenek mellettem olyan emberek, akik segítenek ezek megvalósításában. Ha csak biztatnak, már az is pozitív erőforrás. Jó helyen vagyok, jó emberekkel körülvéve – szögezi le.
Arra is készségesen válaszol, amikor a lelkészi hivatás nehézségeit vagy árnyoldalát vetem fel, hogy mi az, ami próbára teszi.
– Nincs olyan, hogy a hétvége csak rólunk szól, csak a miénk. Nehéz előre tervezni, főként családi szempontból, mert sok minden érkezik váratlanul, sokszor megtörténik, hogy egy adott programot, eseményt emiatt le kell mondani. Azonban jó a kommunikáció, el tudjuk osztani a feladatokat Kovács István lelkésszel. Megesett már, hogy későn, éjszaka értem haza, mert ugyan nincs konkrét program, de mindig van elvégzendő munka. Most éppen itt a pályázati elszámolások ideje, ez hosszú munkaórákat vesz igénybe. Tehát ez nem egy olyan hivatás, ahol előre meghatározott munkaidő alatt kell teljesíteni, s ha valaki késő délután hív fel, keres, hogy szüksége van rám, nyilván rendelkezésére állok.
Miközben hallgatom, ahogy szolgálatról, közösségről mesél Ágnes, hirtelen felmerül, vajon hogyan éli meg férje mindazt, hogy felesége vasárnaponként vagy akár egy ünnepen annyi emberhez szól, hogy megfogalmazott gondolatai bizony sokak számára lelki kapaszkodót jelentenek, szavai napokon át kísérnek, élénken élnek bennünk.
– Jó érzés – mondja határozottan Sándor –, főként azért, mert tudom, néha milyen lelkülettel megy el itthonról, tudom, hogy milyen hatások érték egész héten át. Sokszor bizalmatlanul indul, ám ennek ellenére olyan nagyszerű prédikációt tart, amely mindenkit megfog, s ez bizony nagy löketet ad Áginak. Nem érzem soha azt, hogy háttérbe lennék szorítva, hiszen mindketten sikereket érünk el a saját területeinken.
– Hogy látod, van-e szükségük az embereknek a mai világban az egyházra, milyen szerep hárul most a lelki vezetőkre? – faggatom Ágnest.
– Egyre nehezebb – válaszolja kissé gondterhelten. – Nagyon sok ember a lelkiséget, a spiritualitást a templomon kívül keresi, és ezzel nincs is semmi baj. Van egy nemzedék, amely állandó templomba járó, mert őket így nevelték, a fiatalabbakat már nehezebb megszólítani. Ezért is törekszünk arra, hogy minél több, színesebb rendezvényünk legyen, s reméljük, ezek hatására vasárnaponként is visszatérnek a templomba. Természetesen, a liturgia is próbál a világgal haladni, igyekszünk új elemeket bevonni, amelyek kicsit színesítik, gazdagabbá teszik. A sepsiszentgyörgyi unitárius egyház kezdeményezése nyomán egy éve van egy zenei intermezzónk is – amikor egy klasszikus művet zongorán, gitáron, csellón, hegedűn adnak elő –, egyféle ráhangolódás a lelkiségre. Mindig törekszem arra, hogy a szószéki beszéd aktuális legyen, reflektáljon arra, ami éppen a világban, az emberekben zajlik, hogy a máról beszéljek. Nem könnyű feladat. Nagyon pozitív beállítottságú ember vagyok, és ez sokat segít: akkor, amikor úgy tűnik, minden elsötétül körülöttem, amikor azt érzem, az emberek nem figyelnek eléggé egymásra, annyi tragédia, szörnyűség történik, olyankor mindig jön valami, ami tükröt tart, s megerősíti bennem: igenis vannak még jó emberek, van még szeretet ebben a világban, és ebbe mindig bele tudok kapaszkodni. Ez ad erőt, hogy a prédikáció is fogódzót jelenthessen. Fárasztó hetünk volt legutóbb, egy ilyen időszak után, ha szombat este leülök a számítógép elé, azon töprengek, másnap mit mondhatnék, mit adhatnék át. És mindig jön egy sugallat, egy gondolat, egy érzés. Lehet, hogy azért, mert próbálok ráhangolódni a jóra, és aztán minden fáradtság és kudarcélmény dacára mindig megtörténik a csoda. Úgy érzem, csak nyitottnak kell lennünk, el kell hinnünk azt, hogy meg tud történni. Mert a bennünk lévő lélek ugyanúgy dolgozik, mint az agyunk, az értelmünk, csak időnként hagyni kell, hadd szóljon ő.
Ágnes a következő kérdésemre már mosolyogva válaszol: kislánya, Berta nagyon sokat segít ezekben a pillanatokban. A szülést követő három hónapban végig együtt voltak, szeptemberben ezért nagyon nehéz volt visszatérni dolgozni. Bevallja, néhány hétig a zűrzavar lett úrrá benne, s bizony volt egy időszak, amikor azt érezte, nem tud egyszerre két szerepben létezni, s választania kell, vagy lelkész, vagy anya lesz.
– És aztán jött egy érzés egyik este: türelem. Miért akarok egyik pillanatról a másikra mindent kipipálni? Egy belső megnyugvás következett, sírni kezdtem. Elfogadtam, hogy magam is változtam, most már édesanya is vagyok. Egy fárasztó munkanap után Berta feltölt, nem elveszi, hanem visszaadja az energiámat. Úgy érzem, ez a pálya én vagyok, ez a hivatás velem együtt lélegzik, ezért is tudom szívvel-lélekkel végezni, s szeretném megéreztetni az emberekkel, hogy van még szépség és jóság ebben a világban. Mindez belülről fakad, és nem tudok eléggé hálás lenni ezért.
