Emlékezünk. Az a bizonyos karácsonyvárás hasonlóan indult az előzőekhez. Mondjuk így: titokban megbeszéltük a gelencei erdésszel, hogy a szerkesztőség tagjainak karácsonyfát biztosítanak. Azt nem mondom, hogy jutányos áron, mert eléggé meg kellett fizetni azt, de a lényeg az volt, hogy nem maradunk fa nélkül. Nem járunk úgy, mint nem sokkal korábban, amikor Gajzágó Marcival az Őrkő alatti „raktárak” valamelyikéből próbáltuk beszerezni az ilyenkor elmaradhatatlan ünnepi kelléket.
Egy eléggé gyanúsnak kinéző roma gyerek – mert az volt – aztán megszánt, talán azért, mert amennyit kért, azt megadtuk, s nagy büszkén és hősként állítottunk haza a nem épp a legragyogóbb fákkal. Úgy tudom, abban az évben elég sokan maradtak fátlanok.
Nos, az 1989. évi karácsonyfaügylet azért tűnt elfogadhatónak, mert ismerősöm, aki fűt-fát megígért, szép ajánlattal kecsegtetett. Egy ablaktalan autót – úgynevezett dubát – kaptunk, azért is, hogy ne tűnjék fel a sok fa, ugyanis mindkét szerkesztőséget – a magyar és a román újságét is – igyekeztünk „kiszolgálni”. Gelencén már vártak, s alig ültünk le, a házigazda arról kezdett érdeklődni, hogy mi van Szentgyörgyön. Nem tudtunk válaszolni, menet a központot kikerültük, nem tűnt fel semmi. Amúgy sem láttunk ki az autóból. Dél körül érkeztünk vissza a szerkesztőség elé, s ott is ugyanaz a kérdés fogadott: mi van a központban? De mi már megint nem láttunk semmit se, mert a gépkocsivezető visszafelé is kikerülte a központi utcákat, azért is, mert nem lett volna kellemes, ha megállítanak s „felfedezik” a lepecsételetlen fenyőket.
Akkor tudtuk meg, hogy aznap délelőtt mi is történt tulajdonképpen. Szegény Stéger Jóskával kiosztottuk a lista alapján a fákat, s közben megtudtam, hogy Sylvester Lajos és Gajzágó Marci – a nagyágyúk, ahogy az egyik kolléganő mondta – lent vannak a pártszékháznál. Nem sokat gondolkoztam, magam is lementem, de a székházba be nem engedtek, holott bent nagy sürgés-forgás volt, könyveket dobigáltak ki az emeletről, alant tüzet gyújtottak, a földszinti irodában pedig ott lődörgött egy megtermett férfi, akiről nem sok jót meséltek a szemerjaiak. Egy ittasnak tűnő ifjú – későbbi költő – leintett az erkélyről néhány suhancnak, húzzák meg a harangot, azok el is rohantak, s hogy ők cselekedtek vagy éppen harangozási idő volt, de kétségtelen, megkondult a központban a harang.
A fellazult tömeg oszladozott, én is igyekeztem vissza a szerkesztőségbe, ahol időközben megtörtént a főszerkesztőcsere, a jelenlévők egyöntetű véleménye volt a lap új neve, s el is kezdődött a Háromszék első lapszámának előkészítése. Szinte mindenki jelen volt, mindenki talált elfoglaltságot, s közben elborzadva beszéltük a terroristák rémtetteit. Aki bárhonnan befutott, lapszerkesztő vagy más, egy-egy hallott történetet mesélt. Közben felhívott a barátom, aki egy négyemeletes tömbház negyedik emeletén lakott, félve kérdezte, nem mehetnének-e el hozzánk, mert ha Előpatak irányából jönnek a helikopteres terroristák, ahogy azt a televízióban sugallták, a tömbházak felső emeletén lakók kiváló célpontok lesznek. Így megoldódott az én gondom is, hisz ha ők odamennek, az én családom is nyugodtabb lesz. Folyt a munka, a román kollégák tábléztak, pillanatnyi nyugalom volt, akadt, aki még bóbiskolt is.
Éjfél körül hatalmas, közeli robbanás riasztott fel mindannyiunkat. Itt vannak, tehát igaz a hír, hogy elsőként a nyomdát és a szerkesztőséget fogják támadni. A villanyt azonnal leoltottuk, s ahányan voltunk – románok, magyarok, újságírók, nyomdászok, hívatlan látogatók – hihetetlen gyorsasággal bebújtunk a gépek alá. Amikor a csend már túl zavaró volt, kikászálódtunk, folytatta ki-ki a munkáját, s nem sokkal ezután hozták a megnyugtató tájékoztatást: egy közeli transzformátor robbant fel.
Másnap reggel megjelent a vadonatúj megyei lap, a Háromszék. Ötvenezer példányban!
Péter Sándor
